Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 94 örömnek a kifejeződése, hogy elhárult a háborús veszély, a közvetlen háború veszélye? De ugyanakkor benne lehetett az is, hogy talán valami sokkal szélesebb és végzetesebb esemény következik majd. Úgyhogy én ott ültem közöttük, szintén összetörve, s a mellettem ülő tiszttársam magához ölelt, és azt mondta: köszönjük. Már tudniillik azt köszönik, hogy én ilyen együttérzést tanúsítottam velük. Valójában azt hiszem, hogy - ismétlem - talán a tudatom mélyéről fölfakadóan azt éreztem át, amit szüleim meg rokonaim húsz évvel korábban, amikor megtudták a trianoni döntést, és amikor a magyarok ugyanúgy kénytelenek voltak menekülni, mint ahogyan most majd a csehek menekülnek a Szudéta-vidékről. Ugyanis alig pár nap múlva, talán már másnap vagy harmadnap megérkezett a parancs, hogy a német és a magyar nemzetiségű katonákat le kell szerelni. Tehát elbúcsúztam a katonatársaimtól, tiszttársaimtól meg a tiszti szolgámtól, megöleltük egymást, s elindultam vissza a kaszárnyába, hogy átadjam a holmijaimat és átvegyem a civil ruháimat, mivel befejeződött a katonáskodásom. Egyébként akkor a tiszti szolgám, egy cseh parasztember, nagyon meghatóan megölelt, és azt mondta: „Az Isten adjon nekem megint egy ilyen tiszt urat, amilyen maga volt.” Ez ennek a bizonyos közép-európai népsorsnak spontán megnyilatkozása volt. Kerülő úton, bonyolult módon jutottam vissza abba a városkába, ahol az ezredünk székhelye volt, vagyis Vysoké Mýtoba. Ott leadtam a holmijaimat, átvettem a civil ruháimat, és ugyancsak eléggé körülményesen utaztam vissza, haza Kassára. Kassa akkor már, 1938 szeptemberében, illetve - bocsánat - szeptember 29-én volt München, tehát ez már október 10-e tájt lehetett, Kassa akkor már olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. Csak egyetlen dolgot hadd említsek: a Dómban, a Szent Erzsébet-dómban október havában délutáni litániák voltak hagyományosan. Most ott zsúfolásig megtelt a Dóm azért, mert a litánia befejezésekor mindenki elénekelte a magyar Himnuszt, amelynek nemcsak az éneklése, hanem az elmondása is a Köztársaság idején tilos volt. Most pedig hiába volt még csehszlovák uralom, de ez már - hogy úgy mondjam - a felszabadulás megnyilvánulása volt, és természetesen mindenki kérdezgette, hogy most mi lesz. Tudniillik akkor, 1938 októberében már folytak a komáromi tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között; Csehszlovákiát zömmel szlovák delegáció képviselte, és nem tudtak megállapodni. Valahogyan, úgy látszik, már kialakult az a nézet, hogy az etnikai határ mentén húzzák meg az új országhatárt. Viszont volt egy probléma, Kassának a sorsa. Ugyanis Kassa jellegét tekintve magyar városnak számított, a polgárság meg az értelmiség zömmel magyar volt, viszont a vidéke észak és nyugat felé szlovák lakosságú volt, kelet és dél felé pedig magyar lakosságú. Tehát emiatt Kassa sorsa bizonytalan volt. Elérkezett az a pillanat, amikor nagyon fontos megjegyeznem, hogy a szlovák, illetve formálisan még csehszlovák tárgyalófél javaslatára ugyanazon európai nagyhatalmak, amelyek előzőleg a müncheni egyezményt kidolgozták, hozzanak döntést. Mivel Bécsben az angolok és a franciák távol maradtak, ezért az olasz és a német kormány képviselői döntötték el, hogy a két tárgyaló félnek mi legyen a határozata, vagyis ők hozták meg a nevezetes bécsi döntést. Ez a bécsi döntés 1938. november 2-án, halottak napján volt. Kimentem a temetőbe, a Rozália nevű temetőbe, amely Kassa műemlék jellegű temetkezési helye volt, tehát körülbelül olyan, mint Budapesten a Kerepesi úti temető. Ott sétáltam, szemlélődtem s úgy fél 6 körül elindultam a városba. Ahogyan elérkeztem az első utcába, az egyik szélső ház ablaka megnyílt, megjelent benne egy lakó és átszólt az átellenben lévő ház lakójának, aki szintén az ablakban állt, hogy „Na, végre ezt is megértük!” így tudtam
