Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
san lehetett érezni, főleg a tisztek idegessége láttán. Itt megszakítom e komor han- 93 gulatú beszámolót, s a közép-európai néptörténelem jellemzéséül elmondok egy merőben más szellemű történetet, amely ekkor esett meg velem. Szombaton este a főtéren találkoztam más ezredben két tartalékos tiszttel. Beültünk vacsorázni az egyetlen vendéglőbe. Mivel itt jó sört mértek, vacsora után még beszélgettünk közös dolgainkról. Egyszer csak az egyik társam tréfából elkiáltotta magát magyarul: Főúr! Főúr! Nagy derültségünkre már futott is a fizetőpincér, és tisztelettudóan meghajolva színtiszta magyarsággal jelentette: Tessék parancsolni, tiszt urak! A hadgyakorlat befejeztével visszatértem Kassára, majd pedig 1938 szeptemberének közepén másodszori mozgósításra visszautaztam az ezredemhez. Megkaptam a beosztást, a teljesen új egyenruhát, felszerelést, meg minden egyebet. Ezredünket a szudétanémet vidék legészakibb részére vezényelték. Az én századom egy Výrava nevű községben állomásozott, ahonnan közvetlenül átláttunk Németországba. Akkor már nyilvánvalónak hittük, hogy bármelyik pillanatban kitör a háború. Emlékszem, egyik éjszaka a rádión hallgattam Hitler beszédét Csehszlovákia ellen, amelyben ismételten üvöltötte, hogy „Herr Beneš rückt!", vagyis Beneš úr hazudik, ami legalábbis diplomáciai szokatlanság volt, hogy egy államfő egy másik államfőt hazugnak minősítsen. Úgyhogy semmi jóval nem kecsegtetett a jövő. így értük meg ott - ismétlem -, a német határ közvetlen közelében 1938. szeptember 29-ét, vagyis a müncheni döntés napját. Ezen a napon reggel, úgy 8 és 9 óra között nemcsak a századunkat, hanem az egész ezredet kivonultatták egy nagy rétre, és ott az ezredparancsnok elrendelte, hogy újból ismételjük meg a katonai eskünket, vagyis a „hűségesküt”. Ez megtörtént, és utána visszamentünk szálláshelyünkre. Németek is voltak maguk között? Nemcsak hogy voltak köztünk németek is, hanem amikor a szálláshelyünk felé vonultunk, katonai rendben, de kicsit szabadon, akkor az én egységemnek az egyik altisztje mellém sodródott, és azt mondta nekem németül, hogy „Hadnagy úr, ne féljen, nem lesz háború!”, és azzal elment. Természetesen nem nyugtatott meg, de jellemzőnek tartottam. Elég az hozzá, hogy válaszul arra, amit kérdeztél, hogy németek is voltak-e, persze, hogy voltak szudétanémetek is a hadseregben. Viszont abban az egységben ott, tehát a században is, meg az ezredben is egyedül voltam magyar. Visszatérve a faluba, leültünk egy parasztház pitvarába; ott ugyanis ritkaságszámba menően volt egy rádió, aköré ültünk, és vártuk a déli híreket. Körülbelül fél 12 tájt a rádió műsora megszakadt, és egy síri hang bejelentette, hogy fontos közlést olvasnak be. S akkor beolvasták a müncheni egyezmény határozatát, amelynek értelmében Csehszlovákia átengedi a szudétanémet területeket Németországnak. Az én tiszttársaimon, akikkel együtt hallgattam a rádióhírt, valami egészen hihetetlen és elképesztő riadalom vett erőt. Olyan hihetetlen magatartást tanúsítottak, én nem is értettem, szóval jajgattak, szomorkodtak, sírtak, sírtak. És ezt látva, most kérlek, hogy ezt valamiképp értsd meg, vagy magyarázd meg, de hát ezt a teljes magukba roskadást látva, rajtam is erőt vett valami érthetetlen és azóta is számomra megmagyarázhatatlan meghatottság. Mi késztethetett engem akkor arra, hogy ezekkel a cseh tiszttársakkal együtt szomorkodjam? Valami rettenetét fejezhetett ki az ábrázatom, és bizony nekem is megeredtek a könnyeim. És váltig nem értem, mi lehetett ez. Ezen tanakodom még most is. Vajon az együttérzésnek volt-e a természetes emberi megnyilvánulása, vagy sokkal inkább tudatalattról jövő DOBOSSY LÁSZLÓ
