Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 86 az iskolaparancsnok, Janouch ezredes fölolvasta az előléptetettek listáját, külön megállt az én nevemnél és sorolta az elismeréseket. Milyennek látta akkor a hadsereg belső viszonyait? Hiszen a későbbiekben, az 1938-as krízis közeledtével ennek a hadseregnek a belső viszonyai nagyon összekuszálódtak. Igen, a csehszlovák hadsereg ütőképes és jól felszerelt hadsereg volt. Ezt nem annyira akkor tapasztaltam, amikor először közkatonaként szolgáltam az ezred, illetve a hadosztály könyvtárában, majd amikor a tiszti iskolában tanultam. Inkább később, amikor 1938. november 2-án, a bécsi döntés következtében Magyarországhoz csatoltak bennünket. Ekkor a volt csehszlovák hadseregbeli tartalékos tiszteket behívták átképzésre a magyar hadseregbe. Én Debrecenben voltam átképzőtanfolyamon, majd pedig a berettyóújfalui határvadász zászlóaljhoz kerültem tisztként. Akkor láttam összehasonlítva a két hadsereget: a csehszlovák modernebb volt, technikailag jobban fölszerelt és jobban kiképzett, mint a magyar. És a szelleme is jobb volt ennek a hadseregnek? Hát a szelleme az én megítélésem szerint jó volt. Mindenesetre valószínű, hogy a felső vezetésben érvényesültek bizonyos ellentétek. Ezt mint a Vysoké Mýto-i hadosztály könyvtárosa is észlelhettem: bizonyos feszültség volt érezhető a hajdani úgynevezett légionáriusok és az otthoniak között. Az előbbiek az 1. világháború folyamán mint hadifoglyok, elsősorban Oroszországban harcoltak a szovjet forradalom csapatai ellen, és ott bizonyos kiképzést kaptak. Az utóbbiak viszont közvetlenül az osztrák hadseregből kerültek át tiszti rangban a csehszlovák hadseregbe. Szóval ezek között volt bizonyos ellentét, mert a volt légiósok mindig a múltjukra hivatkoztak, de a katonai kiképzésük, felkészültségük nem volt olyan jó, mint emezeké, akik hivatásos tisztek voltak az osztrák hadseregben. Annyira, hogy amikor a tartalékos tisztiiskolába kerültem, észlelhető volt, hogy ott a tanári kar zömmel ezekből a hivatásos katonatisztekből tevődött össze. Egyébként a hadsereg szelleme jó volt, és különösen, ami az én egyéni tapasztalatom: nem érződött érdemi megkülönböztetés a nemzetiségi származásúak rovására. Tehát nem tapasztalt ott nemzetiségi feszültséget? Olyasmit nem, ellenben éppen az a kelet-csehországi garnizonvároska, ahol én is szolgáltam, nagymértékben magyar katonákkal volt teli. Sőt, itt elmondhatok egy, azt hiszem, történelmileg is tanulságos esetet, hogy magában a fővárosban, Prágában több katonai egység állomásozott, és ezeknek az állománya már az Osztrák-Magyar Monarchia idején is zömmel magyarokból tevődött össze. Ilyen volt az V. gyalogezred, a XXVII. tüzérezred. Sőt, itt Jászi Oszkár92emlékirataira hivatkozva elmondhatom, hogy van egy történelmi mozzanat, amelyről általában nem nagyon esik szó. Nevezetesen, amikor 1918. október 28-án Prágában egy nagy népgyűlés, valóságos népünnepély keretében kikiáltották a Csehszlovák Köztár-92 Jászi Oszkár (1875-1957): Magyarországi író, politikus, egyetemi tanár. Magyarországon a Földművelésügyi minisztériumban dolgozott, majd a Társadalomtudományi Társaság Főtitkára lett és az Országos Radikális Pártelnöke. A Károlyi-kormány idején nemzetiségi kérdésekkel megbízott tárca nélküli miniszter volt. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsbe távozott, 1925-ben pedig az Egyesült Államokban települt le, ahol a szociológia professzoraként tevékenykedett.
