Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
Milyen ember volt ez a Viest? 85 Hát egy olyan - ahogy mondani szokták - katonás ember, de nagyon előzékeny és kedves. Például amikor megtudta, mert kérdezte, miként van az, hogy én itt bakamundérban vitézkedem a könyvtárban, elmondtam neki, hogy van egy csendőrségi jelentés, amelynek értelmében politikailag megbízhatatlan vagyok. Akkor azonnal intézkedett, hogy töröljék, és a második évre menjek tiszti iskolába. Ezt én nem szívesen vállaltam, de hát nem lehetett nemet mondani. Egyébként - ismétlem - kissé zárkózott volt, de ha tehette, szívesen eljött a könyvtárba, s akkor beszélgettünk mindenféléről. Ő szlovák volt? Szlovák nemzetiségű volt, de Csehországban szolgált. És aztán később tudtam meg, hogy Esterházy János járt közben a magyar hatóságnál, hogy segítsék ki Nyugatra. Haláláról - e jellegzetes közép-európai történetről - szintén később értesültem. Amikor 1944-ben, szovjet tisztek vezetésével és szovjet katonák részvételével (sőt Magyarországról átszökött francia hadifoglyok és magyar partizánok részvételével is) kitört a szlovák nemzeti felkelés, a londoni Csehszlovák Kormány Viestet kerülő úton Besztercebányára küldte, hogy a felkelés parancsnoka legyen. Ámde rejtélyes módon a német hadsereg fogságába esett, s a németek kivégezték. Most még röviden befejezem katonáskodásom történetét. Könyvtárosi teendőimet végezve egy este forró vízben megfürödtem, s a szálláshelyem felé igyekezve erősen meghűltem. Minthogy a lábamban ízületi fájdalmakat éreztem, másnap reggel elmentem katonai vizsgálatra. Rám nézett a százados orvos és üvöltött: „Te bamba, mit akarsz itt?!” „Tisztelettel jelentem, betegnek érzem magam, ez és ez történt velem.” „Majd kigyógyulsz a gyakorlaton. Már mehetsz is” - ordított tovább. Erre a legnagyobb udvariassággal mondtam neki, hogy tisztelettel jelentem, tudomásul vettem. Erre egy kicsit elcsodálkozott és azt mondta: „Hát te mi vagy civilben?” „Professzor vagyok civilben.” „Mit csinálsz itt?” Elmondtam neki. „Tudod mit, azonnal beutallak a helyőrségi kórházba.” Itt, főleg a fiatal orvosokkal, akik ügyeletet tartottak, esténként hosszú sakkpartikat játszottunk, akkor még jól tudtam sakkozni. Ők aztán, mintegy barátságból elküldték másfél hónapra fürdőbe, Teplic Schönauba. Tudniillik Teplic Schönau, csehül Teplice-Šanov volt a csehországi hadsereg fürdővárosa. Reggelente elvégeztük a fürdési programot, aztán egész nap szabad voltam. Ez akkor tiszta német város volt. Egyébként ez az a nevezetes város, ahonnan Beethoven a halhatatlan kedves számára írta az ismert levelet, amelynek címzettje körül könyvtárnyi irodalom keletkezett. Azonkívül pedig ebben a városban találkozott Goethe és Beethoven, és itt játszódott le az a nevezetes jelenet, hogy elhajtott valamelyik Habsburg herceg az úton, Goethe vigyázzállásba merevedett és tisztelgett, Beethoven viszont elvonult onnan, s nem volt hajlandó üdvözölni a főherceget. Számomra az a másfél hónap kiváló alkalom volt a német nyelv tökéletesítésére, hiszen a legjobb nyelvtanulás az, hogyha az ember egyrészt a parkokban beszélget az emberekkel, másrészt bemegy az üzletekbe, vagy csak nézegeti a cégtáblákat. No de vissza kellett mennem a helyőrségi könyvtárba, majd pedig a következő év őszén átvonultam Čáslavba, a tiszti iskolába. Ott ért megint az a meglepetés, hogy akadtak magyarok, akik magukat szlovákoknak vallották, mert előnyt reméltek ettől. Én persze magyarnak vallottam magam. Hogyan, hogyan nem, akárcsak a középiskolában Hornyák Odilónál, itt, a katonaságnál megint a legelsők között kitüntettek, tiszti rangot adtak, meg miegymás. És amikor DOBOSSY LÁSZLÓ
