Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 82 simán elintézzük, válaszolta ő. Vagyis erre a bizonyos Masaryk-kötetre tekintettel nem kell katonának mennem, hanem maradhatok Prágában, itt ők nekem az egyetemen biztosítanak egy tanársegédi állást, és csinálhatom a Masaryk-könyvet. És akkor megint ugyanaz történt, ami az előző évben, hogy hazautaztam és gondolkodtam a dolgon. S arra a következtetésre jutottam, hogy ha Masaryk nem lett volna köztársasági elnök, akkor először is nem állítottak volna össze a műveiből ötkötetes gyűjteményt. Másodszor pedig, akkor eleve tárgytalan lett volna, hogy én ebben az akcióban részt vegyek. De mivel köztársasági elnök volt, mindenki úgy fogja tekinteni, hogy én a köztársasági elnök valamiféle famulusa vagyok. Tehát azt csináltam, hogy jelentkeztem a hadkiegészítő parancsnokságon, és berukkoltam katonának. Aztán Vysoké Mýtoból, ahol a katonai szolgálatomat megkezdtem, írtam Váradi úrnak, hogy sajnálattal értesítem, de bevonultam katonának. Tehát nagyjából egészében ugyanaz történt, mint amit előbb a szovjetunióbeli utazással kapcsolatosan elmondtam. Ez egy magyar kötet, egy magyar válogatás lett volna? Magyar nyelvű válogatás, és én azt a kötetet szerkesztettem volna, amelyben Masaryk a nevelés és az ifjúság problémáival foglalkozik. Ezt kellett volna nekem előszóval ellátni és lefordítani. Később meg is jelent? Megjelent. Ha jól emlékszem, ezt a kötetet, amelyet nekem ajánlottak fel, éppen Szalatnai Rezső barátommal csináltatták meg. Ez volt akkor az én szellemi magatartásom: ha a szerző nem lett volna köztársasági elnök, hanem egyszerűen csak egy gondolkodó, aki előzőleg a bécsi egyetemen volt a filozófia magántanára, majd áttért a prágaira, akkor minden további nélkül, sőt örömmel vállaltam volna a megbízatást. Most visszatérek arra a kérdésedre, hogy miként éltem meg a franciák közt a magyar létemet. Abban a kisvárosban, ahová akkor 1929 nyarán kerültem, tehát Château- Thierryben, szinte egyetlen idegen voltam. Esténként a szomszédokkal kiültünk a Marne folyó partjára levegőzni. Számukra vissza-visszatérő tréfa tárgya lett az én nemzeti hovatartozásom. Miként lehetséges az, hogy csehszlovák útlevelem van, s azt mondom magamról, hogy nem vagyok sem cseh, sem szlovák, hanem magyar. Szerintük, ha valakinek csehszlovák az útlevele, akkor természetesen a nemzetisége is az. Ez a francia államnemzet fogalom lényege. Mindenki, aki francia állampolgár, egyben a francia nemzet tagja, például a bretoniak vagy a baszkok. Az én házigazdám, aki eredetileg tanító volt, és mint a köztársaság huszára (úgy nevezték magukat a tanítók), tudósabb volt, vagy akart lenni, mint a többiek, megmagyarázta, és én is magyarázgattam, hogy az egész egyszerűen úgy van, hogy én mindig magyar voltam, magyar maradtam, magyar maradok, de hogy az állampolgárságom micsoda, az más dolog. Tehát megpróbáltam számukra érthetővé tenni, hogy két külön fogalom az állam és a nemzet. Sőt, még tovább lehetne osztani ezt olyanképpen is, hogy különbséget tehetünk a nemzet, a nemzettudat és a nép között. Még ez is külön meghatározás kérdése, hogy mi a nemzet és mi a nép. De az, hogy valaki egy államnak a polgára, az nem jelenti azt, hogy eleve ahhoz a nemzethez tartozik, amely abban az államban többséget alkot. Én ezt számukra a következő példázattal próbáltam megmagyarázni. Persze ugyanolyan tréfásan, mint ahogyan az ilyen esti levegőzéskor szoktunk beszélgetni, de azért komolyan gondolva, és főleg számomra talán mélyebb értelmet tulajdonítva a szónak, mint számukra. Képzeljék el - mondtam -, hogy vala-
