Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 78 és mi ott voltunk pár nappal az ünnepi záróest előtt ünnepi szónok nélkül. Erre gyorsan két fiút, akinek még volt beutazási engedélye, Budapestre küldtünk, mert közbevetőleg mondom, hogy a sarlósok többségének tilos volt Magyarországra utazni, egészen 1938-ig. Vagyis ki voltunk tiltva Magyarországról. A Petőfi-szobor megkoszorúzása miatt? Igen, az úgynevezett szoborügy miatt. Elég az hozzá, hogy két diáktársunkat gyorsan Budapestre küldtük azzal a megbízással, hogy vegyenek a mesternek cipőt. Meg is keresték, Szabó Dezső azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem és nem. Tudniillik nyilvánvalóan honoráriumkérdésről volt szó, és ő ingyen nem volt hajlandó eljönni. Most utólag hozzáteszem, hogy így volt jó. Ugyanis a kongresszuson jelen volt a meghívottak között Mécs László,79 és ő készséggel vállalta, hogy azon a bizonyos záróünnepségen fellép és szavalni fog. Ezen a ponton hadd mondjam el, bár ez most már inkább irodalomtudomány, és nem beszámoló, hogy Mécs László mint költő, tulajdonképpen nem tartozik a magyar irodalom élvonalába az én meggyőződésem szerint. Azért, mert aki őszintén pap ember, igaz és ihletett költő nem is lehet. Azok ugyanis, akik pap létükre nagyot alkottak, mint például Keresztes Szent János vagy Kempis Tamás és mások, azok mind a himnuszokban, az imádságban, általában vallási témákban alkottak nagyot. De soha vagy csak ritkán a költészet hagyományos tematikájában, a költészet ugyanis eleve lázadás. A költő, az igazi költő az mindig valami ellen tiltakozik, például az élet abszurditása ellen. Márpedig aki pap, az nem tiltakozhat, hanem eleve elfogad, megáld, szeretetet hirdet. Ezért Mécs László - az én megítélésem szerint - nem igazi nagy költő, de csodálatos versmondó volt, aki úgy tudta előadni a verseit, hogy mondjuk én, aki akkor már Párizsból jöttem haza, és telítve voltam a régi és új világirodalmi szépségekkel, én is ellágyultam, meghatódtam, mintahogyan mindenki. És állítom, hogy az érsekújvári hallgatóság sokkal többet kapott azon az estén Mécs Lászlótól, mint kapott volna Szabó Dezsőtől, aki valószínűleg mondott volna egy szép patetikus beszédet. Ez volt az érsekújvári kongresszus, s egyben a sarlós mozgalom betetőződése. Itt lenne helyénvaló beszélni arról az eseményről, amely a Sarlónak talán a legjellegzetesebb megnyilvánulása volt, legalábbis kisugárzásában. Ez a kettőskoszorú-ügy. Először 1930. március 15-én, tehát amikor én Párizsban éltem, két társunk, akiknek még volt beutazási engedélyük Magyarországra, Berecz Kálmán és Varga Imre, koszorút hoztak Budapestre, hogy március 15-én elhelyezzék Petőfi Sándor szobránál. A koszorú színei a közép-európai népeket jelképezték átkötve egy szalaggal, amelyen ez a szöveg állt: „Petőfi Sándor emlékére az 1848- ’49-es forradalom szellemében a csehszlovákiai magyar ifjúság Sarló szervezete”. A magyar belügyi hatóságok nem engedélyezték a koszorúzást, ezért titokban éjszaka Táncsics Mihály sírjára helyezték el ezt a koszorút, ugyanezzel a szöveggel, sőt még egy nyilatkozattal is kiegészítve. Ez a nyilatkozat hitet tett a közép-európai népek testvériesülése mellett. Óriási volt a tiltakozás, a felzúdulás a magyar parlamentben, a magyar sajtóban... 79 Mécs László (1895-1978): Költő, szerzetes, szerkesztő. A középiskolát Kassán végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakos hallgatója lett. 1914-től a premontrei rend tagja. Nagykaposon és Királyhelmecen volt plébános. 1944-től Csornán, majd Pannonhalmán élt. 1953-tól 1956-ig versei terjesztése miatt börtönben ült. A két világháború közti vallásos líra kiemelkedő alakja volt.
