Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
dett bennem kialakulni, azon a nyáron írtam egy pályázati dolgozatot a szlovákiai 69 magyar diák hivatásáról. Melyik nyáron volt ez, és melyik évben? 1925-ben. És hogyan, hogyan nem, ez az én dolgozatom lett az első. Díjra nem kell gondolni, mert semmiféle más díjjal nem járt, csak azzal, hogy a folyóirat, már ez a bizonyos A Mi Lapunk című diáklap a következő számában leközölte az én dolgozatomat. Ezt nem azért hozom szóba, hogy kérkedjem azzal, hogy tizenöt éves koromban nyomtatásban megjelent az írásom, dehogy, dehogy. Hanem azért, mert ott természetesen nagyon dadogó stílusban, gyerekfejjel azt a gondolatot próbáltam megfogalmazni, hogy a kisebbségi sorsba került magyar ifjúságnak az a feladata, az a hivatása, hogy minél többet tudjon, többet, mint azok, akiknek természetesen megadatik, hogy például nem másodrendű iskolákban tanulnak. Mert ugye itt hozzá kell tenni, hogy bármennyire is demokrácia volt ama bizonyos régi Csehszlovákiában, azért a magyar iskolák, például az érsekújvári magyar gimnázium, bizony félreeső osztályok voltak; a főfolyosók, meg a napos osztályok a szlovák tannyelvű részlegnek jutottak. Én tehát ebből a gondolatból kiindulva azt hangoztattam, azt fejtettem ki, hogy a magyar kisebbségi ifjúságnak az a hivatása, hogy több legyen, épp annak folytán, hogy több kultúrával érintkezik. Tehát hogy valamiképpen adjon valami mást, valami többet. És ez a több, ez a közép-európai népek kölcsönös megértése. Tehát gyűlölködés helyett az összefogás, a testvériesülés. Mind a mai napig az egész életemet és egész életművemet meghatározta, meghatározza ez az eszmény, amelyet ott — ismétlem - gyerekfejjel, dadogós stílusban előadtam. És valóban, ha visszagondolok rá, minden, amit azóta csináltam, akár itt Közép-Európában, akár tizenhét éven át Franciaországban, mind-mind ennek az eszménynek a jegyében keletkezett. Tehát én bizonyos éles vonalú fejlődést látok ebben. Amikor körülbelül egy év, két év elteltével Hornyák Odiló eltávozott tőlünk, mivel az előbb említett eredeti tornatanárunk, Czárán Dániel visszatért, a cserkészcsapat megmaradt, sőt, továbbfejlődött; most már nem két őrs, hanem két raj alakult, és megint csak ugyanolyan fölállásban: az egyik raj parancsnoka Jócsik Lajos lett, a másiké pedig én. Hornyák Odiló közvetítésével szoros kapcsolatba kerültünk a pozsonyi Kiskárpátok cserkészcsapattal, s itt személyesen megismerkedtünk mindazokkal, akikkel aztán némileg később különféle ifjúsági mozgalmakat szerveztünk együtt. Nevezetesen Balogh Edgárral, Terebessy Jánossal, Peéry Rezsővel, Szalatnai Rezsővel. Nyaranta velük közösen mentünk ilyen táborokba, így ekkor ismerhettem meg a cipszer vidéket, a Szepességet, mert valahol Késmárk mellett volt egy ilyen táborunk. A pozsonyiak között már voltak úgynevezett öregcserkészek, ilyen volt Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Szalatnai Rezső, akik tőlünk idősebbek voltak három-négy évvel. Ők ekkor továbbra is a cserkészmozgalom ideáljait követve, létrehoztak egy diákszervezetet, Szent György Kör néven. Azért Szent György Kör, mert Prágában áll ama bizonyos Szent György-szobor, amelyet a Kolozsvári testvérek alkottak meg a középkorban, egy gyönyörű lovas szobor: a lovag leszúrja a sárkányt, vagyis a gonoszt. Ennek a Szent Györgynek az emlékére nevezték ők az egyetemista diákszervezetet Szent György Körnek. Az akkori közhangulat jellemzésére hadd idézzem a Kör indulóját: „Azért, hogy én más földön tanulok, mégis, mégis magyar diák vagyok, Szent György lovag derék katonája, tüzet viszek magyar éjszakába." Vagyis az új állam fővárosa számukra „más föld”, ahonnan tüzet, azaz műveltséget hoznak meggyötört népüknek. Az elmondottak DOBOSSY LÁSZLÓ
