Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBQSSY LÁSZLÓ 66 nagyapám mindig kint maradt a bakon ülve, s várta a jegyző urat. S hogy általában is mily kiválók voltak ezek a Biherczek, ezt az ő fiainak, tehát az anyám idősebb fivéreinek a magatartásán, emberi, gondolkodásbeli magatartásán szintén tapasztaltam. Az anyám tehát egy ilyen parasztlány volt, akit az apám fiatalon feleségül vett, körülbelül tíz évvel volt ifjabb, mint az édesapám. Ezt a történetet azért mondtam el, mert úgy érzem, hogy ezt a bizonyos közép-európai sorsot, együttélést, összefonódást elég pontosan érzékelteti. Egyébként talán emiatt is van az, hogy amikor csak tehetem, arra biztatom az otthoniakat, főleg a történész hajlamúakat, hogy készítsenek minél több helytörténeti monográfiát. Hogyan alakult később a szülők sorsa? Ott hagytuk abba, hogy amikor apámat elbocsátották a vasúttól, fölmerült a kérdés, hogyan tovább. És hozzátartozik ehhez a közép-európai történelemhez, hogy az ilyen elbocsátott vasutasok, meg valószínűleg más közalkalmazottak is, tömegesen özönlötték el a csonka Magyarországot. Ott pedig borzasztó volt a lakáshelyzet, úgyhogy vagonokban laktak. Én akkor 8-9 éves gyerek voltam, és emlékszem, hogy éjszakánként az apám meg az anyám megbeszélték, hogy most mit csináljanak: jöjjenek-e Magyarországra ilyen körülmények közé, vagy pedig, tekintettel a rokonságra, maradjanak-e ott. Végül úgy döntöttek, hogy ott maradnak, de Vágfarkasdról átköltözik a család Érsekújvárba, mivel a két fivérem az érsekújvári gimnáziumba járt, és kosztos diákként bizony nehéz volt a soruk. Ekkor elhatározták, hogy szereznek valami kis lakást, ahol a családunk megfér. így aztán 1920 nyarán beköltöztünk Érsekújvárba egy külvárosi házba. A külváros - majd kiderül a továbbiakból, hogy ez miért fontos - a vasút közelében volt. Úgy látszik, apámban tovább élt a vasutas szellem, tehát a vasút mellett laktunk, két kosztos diákkal kiegészülve. Reggelente aszerint keltünk föl, és aszerint indultunk az iskolába, hogy melyik vonat megy Pozsony felé, aztán az anyám nyugtalankodott, hogy már indulnotok kell, mert megy a lévai vonat. De előbb megkérdezted, hogy ott Soblahón, ahol a fiatalabbik fivérem született, miként boldogult egy ilyen nyilvánvalóan magyar család. Az anyám sorsát már említettem, az apám, viszont - majdnem azt mondanám - élvezte, hogy hasznát vette annak a bizonyos cseregyerek-tapasztalatnak, vagyis hogy értett a lakosság nyelvén. Aztán amikor már Érsekújváron laktunk, ahogyan az szokásos az ilyen családokban, esténként beszélgetés volt erről-arról, és akkor az apám is visszaemlékezgetett ezekre a különféle állomáshelyeken szerzett tapasztalatokra. Elmesélte, hogy a soblahói pap nagyon derék szlovák, katolikus ember volt, aki a szomszéd falvakba is el-eljárt, és akinek az egyik kis történetén mi nagyon jót mulattunk. A történet a következő volt, ahogy apám mesélte: Éjfél felé jött haza a szomszéd faluból, ahol a papi teendőit végezte, meg valószínűleg egyéb teendőit is, és hát az úton nagyon félt, és a következő szavakkal vigasztalta és bátorította magát a sötét éjszakában: „szar vagy, vagy pap vagy” (ty si hovno, alebo kňaz), és akkor legyőzte a félelmét. Ez a mondás aztán a családunkban szinte szállóigévé vált, hogy hát „szar vagy, vagy pap vagy?” Ezt csak azért említettem, mivel rákérdeztél, hogy Soblahov milyen volt. Azért is kérdeztem rá, mert egy teljesen szlovák környezetben nyilván érezni kellett egy magyar családnak azt is, ha voltak nemzetiségi feszültségek... Annak semmi nyoma nem volt, mintamikor Érsekújvárba költöztünk, a vasutasnegyedbe, ott sem volt semmiféle nyoma annak, hogy az egyik család magyar volt,
