Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
a másik szlovák, a harmadik román, mert még az is volt, például Oprisánék. Akkor 67 még Érsekújvár elég nagy vasúti központ volt, és most előrefutok a történetben, ugyanis épp azért, mert fontos vasúti központ volt, 1943 őszén szőnyegbombázást kapott a város. Természetesen elsősorban az állomás, és ebben a bombázásban a mi házunk is teljesen elpusztult, és szegény édesapánk halálos sebet kapott. Az anyám szintén elég súlyos sérüléssel, de megúszta, és élete végéig ennek a bombázásnak a következményeit viselte. Hozzáteszem, hogy én akkor nem otthon, hanem Franciaországban éltem, és ezekről az eseményekről csak hírből hallottam, viszont ott a mi akkori házunkban pusztult el mindenféle iratom, iskolai bizonyítványaim, meg hasonlók. De előrefutottam a történetben. Egyelőre maradjunk az 1. világháborúnál. Hogy emlékszik vissza a rendszerváltozásra, vagyis a Csehszlovák Köztársaság megalakulására? Most ha megengeded, egy kicsit még élőbbről kezdem. Tudniillik, életemnek a legelső eseménye, amelyre emlékszem, vagyis hát mondhatom, hogy a legelső emlékem, a következő: 1914 augusztusában, négyéves koromban, az általános mozgósításkor a vágfarkasdi legények is bevonultak, és harsányan énekelték a következő szövegű dalt: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! Nem lesz tied Hercegovina! Mert a magyar nem enged...”, satöbbi, satöbbi. Szóval ez a legelső emlék, ami ebből az időből megmaradt. A háború alatt pedig először is egy tragikus esemény történt, nevezetesen az, hogy az apám bátyja, aki egyébként az anyám nővérét vette feleségül, elveszítette a fiát a keleti fronton. A fia huszár volt, ahogy parasztlegényhez illik, és valószínűleg - ezt csak én teszem hozzá - virtuskodásból kiállt a lövészárok elé, és azonnal hősi halált halt. Ez a szülők részére megrendítő csapás volt, mert volt ugyan leányuk is, de hát mégis a fiú, az a folytatódás. Nagy eseménye volt az apám életének, hogy a háború alatt, valószínűleg ’15-ben lehetett még, őt kérte meg a család, hogy hozza haza fiuk holttestét. És az apám, aki akkor még vasutas volt, elutazott oda, ahol a fiú elesett, és ahol a katonai hatóságok exhumálták a holttestet. Apám hazahozta, jelenleg is a tallósi temetőben nyugszik. Ennek az eseménynek az én egyéni életemben az lett a következménye, hogy ezek a tallósi rokonok, tehát a nagybácsim meg a nagynéném, de főleg a nagynéném, anyám nővére, fejébe vette, hogy engem fogadnak el a meghalt fiuk helyett, tekintettel arra, hogy mi négyen voltunk testvérek. Igaz, hogy két kislány közben meghalt, de négyen maradtunk, és én voltam a legfiatalabb. A nénike azt szerette volna, hogy én az ő fiuk legyek, mégpedig mintegy engesztelésül, vagy valamiféle vallási elgondolásból fölajánlásként engemet taníttatnak, vállalják az összes költséget. Arról álmodozott a nénike, meg a nagybátyám is, hogy amikor majd elvégzem a teológiát, papi tanulmányokat, akkor először káplán, azután pedig esetleg plébános lehetek Tallóson. Ez volt a nagy álmuk. Most rátérek arra, hogy mi lett ebből. Amikor mi 1920-ban nyár végén beköltöztünk Érsekújvárba, nekem ez borzasztóan nem tetszett, ugyanis én ízig-vérig falusi gyerek voltam, soha semmiféle városban előzőleg nem jártam, azonkívül pedig az a bizonyos falusi elemi iskola, ahová jártam, a vágfarkasdi római katolikus elemi iskola, a háború következtében olyan csökkent oktatói létszámmal működött, hogy mindössze a kántortanító és felesége látták el a gyerekek tanítását. Ennek következtében az én elemi iskolai tanulmányaim rendkívül gyengék voltak. Viszont arra azért emlékszem, hogy az úgynevezett forradalom Farkasdon is dúlt, mert amikor vége lett, néhány farkaséi vezetőt megbilincselve vittek el, és állítólag ki is végezték őket. De most visszatérek DOBOSSY LÁSZLÓ
