Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tartózkodása államérdekből nem kívánatos. Interjú Szabó Károllyal
alapján 1927 személyt jelöltek ki, amit a magyar kormány természetesen semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni. Több mint 75 ezer háborús bűnös! De volt más kellemetlen epizód is ezzel kapcsolatban. A Szlovák Igazságügyi Megbízotti Hivatal 26102/1945. számú rendeletével utasította az összes kerületi és járási népbíróságokat, népügyészségeket, hogy ezentúl kizárólag csak a magyar ügyekkel foglalkozzanak, a magyarokat ítéljék el. „A magyar nemzetiségű vádlottak ügyeiben az ügyészek azonnal nyújtsák be a vádiratot, akár csoportosan, és ahol a tényállás azonos, ott akár sokszorosítva is. Ha a cselekmény már a feljelentésből vagy más bizonyítékokból megállapítható, a vádirat nyomozás nélkül is kiadható. Figyelmeztetem, hogy az SZNT 33/1945. számú rendeletének 3. §-a alapján - tehát nagy háborús bűnösnek, akit végeredményben még halálra is lehetett ítélni - minősíthető a megszállók tevékenységének bármilyen segítése, és a megszállók ünnepségein, a bevonuló megszállók fogadásán való részvétel is." Arra is figyelmeztet a rendelet, hogy a vagyonelkobzást minden esetben ki kell mondani. „Elvárom, hogy a népbíróság minden tisztségviselője tegyen eleget eme nemzeti kötelességének.” Kiadtak olyan vádiratot is - sokszorosítva -, amely pontosan meghatározza azokat a bűncselekményeket, amelyeknek alapján mindenképpen el kell ítélni a magyarokat. Ilyen volt a Magyar Nemzeti Párt-tagság, ilyen volt a tüntetéseken való részvétel (egyebek között 1938-ban, amikor ezt skandálta a tömeg: Mindent vissza! Piros-fehér-zöld, Pozsony magyar föld!). Persze el kell mondani azt is az igazság kedvéért, hogy a szlovák népbíróságok, a kerületi és járási népbíróságoknak az elnökei szakképzett jogászok voltak, akik az első Csehszlovák Köztársaságban tanultak, ahol a jogi képzés komoly volt. így ezeknek a rendeleteknek, sem a Szlovák Telepítési Hivatal jegyzékeinek nem adtak helyt, és nem hajtották végre azokat. Volt egy nagyon kellemetlen kitétele az egyezménynek. Szóról szóra idézem. A Jegyzőkönyv 4. bekezdése: „A két kormány, bár méltányolja a közös munkának ezen első eredményét, egyetértőén megállapítja, hogy ennek az Egyezménynek az aláírása ellenére is a csehszlovákiai magyarság kérdése továbbra is megoldásra vár. A két kormány tehát újra kinyilatkoztatja azt az elhatározását, hogy ezt a kérdést megegyezés útján a legrövidebb időn belül megoldja. A csehszlovák küldöttség vezetője ebből a célból levelet fog intézni a magyar küldöttség vezetőjéhez, amelyben megfogja jelölni azt a módot, ahogyan a kormány a rendezést elgondolja.” 5. bekezdés: „Arra az esetre, ha a megegyezés nem volna elérendő, a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot arra, hogy ezt a kérdést a békeértekezleten felvesse vagy más eszközökkel rendezze.” De mondottam, hogy a lakosságcsere megkezdése után bizonyos nyugalom állott be. A népbíróságok sem úgy működtek, ahogy a szlovák hatóságok elvárták volna. Többé-kevésbé a magyar parasztok földjeinek az elkobzása is megszűnt, bár nem teljesen, mert ha volt szlovák jelentkező, az azért megkapta a kiszemelt portát. A nemzeti gondnokságok továbbra is léteztek. Nem volt olyan magyar üzlet, vendéglő, műhely, amely ne kapott volna nemzeti gondnokot. Az egyezmény erre nem vonatkozott, mert ez tulajdonképpen nem elkobzás, hanem nemzet gondnokság. Az egyezmény értelmében összeült a magyar-csehszlovák vegyes bizottság, amely két-két tagot delegált. Egyhangúan kellett meghozniuk határozataikat. Ez gyorsított tempóban dolgozta ki azokat a véghatározatokat, amelyek tulajdonképpen a lakosságcsere gyakorlati lebonyolítását jelentették. 1946. augusztus 1-jével fölállították a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatalt, amely konzuli jogvédelmet kapott az áttelepítendő magyarok érdekvédelmének a képviseletére. A lakosságcsere 287 SZABÓ KÁROLY
