Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Losoncról indulva. Interjú Vígh Károllyal
VÍGH KÁROLY 256 foglyaink. Volt egy francia menekült, akit ott bújtattunk, akitől aztán persze a francia kapcsolatai révén sok mindent megtudtunk. Volt egy lengyel menekült, akit szintén bújtattunk. Hát ő meg a lengyel vonatkozásokat mondta el. Úgyhogy mi olyan kivételes helyzetben voltunk a Teleki Intézetben, hogy mi tájékozottabbak voltak az átlag értelmiséginél. Nem is beszélve arról, hogy a Teleki Intézetben hamis igazolványokat is gyártottak, hogy megmentsük azokat az értelmiségi kollégáinkat, vagy nevesebb értelmiségieket, akik katonai szolgálatra lettek volna kényszerítve, így példának okáért Király István irodalomtörténésznek a neve azért eléggé ismert, de maga meg is írta, hogy tőlem kapott az intézetben gyártott hamis igazolványt, és ez mentette meg őt attól, hogy nem kellett katonai szolgálatra mennie, ezt a Kortárs című folyóiratban írta meg, amikor egy önéletírása jelent ott meg ebben az időszakban. De nem csak Király Istvánra lehetne utalni, és nem csak én vittem el bizonyos személyiségeknek ezeket, hanem más kollégáim is. De mondhatom azt is, hogy az intézetben volt egy nagyon kiváló barátom, Balázs Béla, aki Erdélyből került ide, és azt Dachauba hurcolták. Illegális kommunista volt. És erre rájött a magyar hatóság és így akkor került Dachauba. Szerencsére ’45 után visszakerült és olyan rendes lett '45 után, amikor itt a Rá kosi-rezsim re sor került és amikor Á’49-ben egyre-másra kirúgtak bennünket az intézetből, ezt ő nagyon nehezen viselte. Olyannyira, hogy például ’56 után azt hitte, hogy a Kádár-rezsim kommunista pártja egy más párt lesz, mint a Rákosi-időszakban volt, és többünket megpróbált ilyen irányba befolyásolni. És akkor azt tapasztalta rövidesen, hogy ez nem így van. Egy olyan idegösszeomlást kapott, hogy azt hittük, hogy már ki fog gyógyulni, és a pártkórházba, a Kútvölgyi kórházba került, de nem bírta elviselni azt, ami történt például '58-ban, a Nagy Imre kivégzését és társaiét, a negyedik emeletről levetette magát a földszintre, öngyilkos lett. Ilyen társaink is voltak az intézetben. Na, visszatérve az intézeti időszakra, nekünk megvoltak a kapcsolataink. Sok mindenről tudtunk, ezért nem ért teljesen váratlanul bennünket az, ami bekövetkezett mondjuk a Felvidéken és Magyarországon, mert föl voltunk készülve. Felvidékiként 45 után éreztek-e szolidaritást a magyarországi társak részéről? Meghallgattak bennünket, de ők nem voltak érintve, az anyaországiak, és itt voltak egyéb gondjaik is nekik ’45 után, és azt lehet mondani, hogy nem volt közismert, mi történik a felvidéki magyarsággal, mert a magyar sajtó mindezekről nem adott pontos tájékoztatást. A rádió sem volt olyan, hogy erről mondjuk kellő tájékoztatást adott volna, pláne a későbbiek során nem, az anyaország el volt foglalva saját gondjaival. Egy vesztes ország lévén, nem kell mondani, milyen állapotok uralkodtak itt. Ezért nem alakulhatott ki egy társadalmi szolidaritás a felvidéki magyarság irányában, persze amikor aztán jöttek a menekültek, az kétségtelen, hogy ezeknek a menekülteknek a kálváriája sok embert megérintett, de nem olyan mértékben, mint kellett volna. És ezt a szolidaritást nem segítették a sajtó részéről, nem segítette a rádió sem kellően, pedig jobban elkelt volna az erre való biztatás és buzdítás. Édesanyja meddig élt Losoncon? Ő végig ott volt és csak’45 után jött át. Elmondom, hogyan, mert ez egy történelmi dolog. Képzeld el, hogy Sörös Béla özvegyével, tehát a református püspök özvegyével, akihez járt varrni, a Fő utcán magyarul beszélt, és akkor csehszlovák katonák odaugrottak hozzájuk ollóval és kezdték vágni a hajukat. És akkor megszólalt az
