Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Losoncról indulva. Interjú Vígh Károllyal
Ez a változás nyilván 1938-ban vette kezdetét. Természetesen ’38 nyárközeledtével véget ért a félév, és akkor még létezett a Aucaffé, ez a Duna partján volt, és egy nagyon kellemes nyári szórakozóhely volt, ahová nemcsak különböző korú fiatalok, de különböző társadalmi beállítottságú személyek is jártak szórakozni. Emlékszem rá, egyik este ott búcsúztunk egymástól mi, egyetemisták, méghozzá részben pozsonyiak, részben pedig akik Komáromtól Érsekújváron keresztül, a különböző magyar városokhoz tartoztunk, és akkor szinte félelmetes volt, hogy a Duna partján már katonai egységeket láttunk. Ez már arra figyelmeztetett bennünket, hogy itt nyilvánvalóan valami készülődik. Na, most hát persze akkor még nem lehetett tudni, hogy bécsi döntés lesz és ilyen lesz a bécsi döntés. Mi úgy mentünk el Pozsonyból, hogy majd jövünk vissza ősszel, s két év után kellett volna vizsgáznunk, de hát erre már akkor nem került sor, és ezeket az eseményeket én már szülővárosomban éltem meg, Losoncon. Aztán ’39 elején Pozsony után Budapesten folytattam a tanulmányaimat, ahol egy külön félévet iktattak be nekünk, szlovákiai magyaroknak. És ez azért is érdekes volt, hogy csak egyet mondjak erről: a jogi karon volt egy kolleganőnk, akivel Pozsonyban a MAKK- ban megismerkedtem, beült ő is a padba, természetesen, mivel beiratkozott. A tanárnő ránézett, hogy „Maga mit keres itt?" „Hát azt - mondja -, hát harmadéves jogász vagyok.” „Hát ilyen nincs - azt mondja -, nálunk jogásznő nem lehet, mert nincs ilyen kategória.” Hát, erre az megmutatta a leckekönyvét. Kiderült, hogy nem értesítették a tanárt arról, hogy akik Csehszlovákiából kerülnek át Magyarországra, azoknak érvényes a csehszlovákiai jogi vizsgájuk. Mivel ott jogot lehetett nőknek is végezni, hát ezt tiszteletben kellett tartani Magyarországon is. És ezt nem tudta ez a tanár. Hát el lehet képzelni azt a meglepetést ugye, ami a két nőt kölcsönösen érte. Na hát, ilyen világ volt itt, s akkor ezt a rövid félévet bepótoltuk, a ’38-as őszi félév helyett biztosították, egy pótfélévet a számunkra. Ugyanazon a szakon maradt? Igen, ugyanazon a szakon maradtam. Hát nagy különbség volt - mondom -, különösképpen a magyar szak szempontjából, de nemcsak a magyar, a történelem szempontjából is. Más szempontból is, mert hát Szekfű-tanítvány lettem és Szekfűnél doktoráltam, a doktori értekezésemnek a címe „A XIX. század szlovák sajtótörténete”. Amit szlovák történészek még nem dolgoztak föl, és jellemző Szekfűre, hogy amikor mondtam neki, hogy mit szól ehhez a témához, akkor azt mondja, jó, nagyon jó, csinálja. És elfogadta. És '45-ben jelent az meg, az volt az első kiadvány, történelmi kiadvány Budapesten, méghozzá úgy, hogy akkor már működött a szovjet cenzúra. Ezért ez egy cenzúrázott kiadvány volt. Szóval ez volt az a rövid ’39-es, egy hónapos pótfélév, és akkor itt folytattuk a tanulmányainkat, és rendkívül színvonalas előadásokat hallgattunk. Most nemcsak a nyelv szempontjából, hanem a színvonal szempontjából. Hát, mondtam, hogy egy Horváth Jánost hallgatni azok után, hogy ott evangélikus teológia dékánja szlovákul adta elő Petőfit, de különösképpen a történelem szakon. Ahol Domanovszky Sándort, Szekfű Gyulát, Hajnal Istvánt hallgattuk. Szóval ilyen nagyságok később, ’45 után sem akadtak, és ez nagyon sokat jelentett számomra, számunkra. Na, most a Felvidékről természetesen nem szakadtunk el, csak arról a területről, amelyik nem esett a bécsi döntés alá. Ezért létrehoztuk a már említett Rákóczi Szövetséget, ahol ápoltuk a felvidéki szolidaritást egyetemista korunkban végig, aztán volt egy külön 249 VÍGH KÁROĽÍ
