Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Losoncról indulva. Interjú Vígh Károllyal
VÍGH KÁROLY 248 nyilvánosan rendes tanár, hanem rendkívüli tanár, és nem volt kötelező az óráit felvenni. De mivel Rapant 1848-ról tartott előadást, hát engem érdekelt, a Rapantot felvettem, és nagyon jók voltak az előadásai, hát az egy más kérdés, hogy a Rapant milyen álláspontot képviselt '48-cal kapcsolatban. De a cseh professzorok között volt olyan, aki ellen a szlovák autonomisták tüntetést szerveztek, és nem voltak hajlandók az előadására bemenni. Érthető, hogy a szlovák egyetemi hallgatók kifogásolták, hogy egy szlovák egyetemen csak cseh előadók legyenek. És az az egyetlen szlovák előadó, az is egy rendkívüli előadó, és nem kötelező tantárgy. Ez furcsaság volt. De ez direktíva volt. Mert azért nézd, egy Rapantot ki lehetett volna nevezni nyilvános, rendes tanárrá. Nem rendkívüli tanárrá, ugye. Benne volt hát a levegőben a csehszlovák feszültség? Benne volt. Amit mi úgy érzékeltünk, hogy például amikora második évemet töltöttem, nekem is volt egy szlovák lakótársam, akivel ketten laktunk egy szobában, és az is autonomista volt. Részt vett a különböző politikai megnyilvánulásokban, és rajta keresztül tapasztalhattam, hogy elég nagy volt a csehellenesség a hallgatók közt. Velünk, magyar diákokkal szinte jobb viszonyban voltak abban az időben, mint a csehekkel. Persze Pozsonyról szólva mindig a régi Pozsony jut eszembe, amikor a Mihály-kapunál lementünk sétálni mi, egyetemisták. Akkor három nyelvet hallottunk beszélni, és fiatalok voltunk, megnéztük a lányokat is, csak az zavart bennünket, hogy egyik pillanatban egy leánycsoport magyarul beszélt, aztán németre fordította a szót, sőt akadtak, akik aztán szlovákul folytatták. Aztán megkérdeztük a helybelieket, hogy ha mi közeledni, udvarolni óhajtunk ilyen esetben, akkor vajon milyen nyelvet kell, lehet használni. Azt mondták, ne zavarjon ez benneteket, ezek „pressburgerek”, akikkel három nyelven lehet beszélni... Milyen emlékei vannak még Pozsonyról? Pozsonyban fiatalok voltunk, és érdekelt bennünket a zene és a tánc is. Annál is inkább, mert én tíz évig zongorázni tanultam, és hát mivel szegény fiú is voltam, nem jutott a tánciskolára. És kiderült, hogy az egyik tánciskolában épp szükség volna zongoristára. És ősszel, ez még ’36-ban volt, vállaltam, hogy zongorázom ott egypár koronáért. Itt a pozsonyi fiatalságot is volt alkalmam megismerni, a tánciskolában is és másutt is. Érdekes módon a fiúk-lányok között viszonyban elég nagy keveredés volt, a németek és magyarok, kisebb részben a szlovákság között. Ezért a városnak a szellemisége inkább német-magyar jellegű volt, amit nem lehetett összehasonlítani a későbbi, 2. világháború utáni Pozsonnyal. Amit nemcsak a pozsonyiak sajnálhatnak és sajnálnak, hanem olyanok is, mint jómagam, meg mások is, akik egy olyan várost ismertek meg szellemiségével együtt ugye, amilyen a két világháború közötti Pozsony volt, és aminek a gyökerei messze visszanyúlnak a középkori századokba, Bizony, ez egy egészen más Pozsony volt. Amikor én a ’70- es években hivatalosan Pozsonyba kerültem egy minisztériumi megbízatásból, hogy a történelmi kiállításokat tanulmányozzam Pozsonytól Eperjesig, emlékszem rá, hogy megkérdeztem ott a minisztériumban azt a hölgyet, aki intézte az én dolgaimat, hogy milyen nyelven tud. Azt mondja, hogy hát ő most tanul angolul. És azon kívül? Hát szlovákul. Hát - mondom - én itt kezdtem az egyetemi éveimet, s akkor bizony itt németül, magyarul, szlovákul is tudtak. Hát - azt mondja - ez most nem így van. Ez is jellemző volt a változásra, ami bekövetkezett.
