Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
SINKÓ FERENC 178 hidegekben. Egyszer azért elvesztettem az eszméletemet. Február 2-án, gyertyaszentelő előestéjén egyszerűen elájultam a sok nem alvástól. Nem az éhségtől, azt jól bírtam. Bírtam a szomjúságot is, bár azt kevésbé, mert a hó, ha megmelegítik, akkor desztillált víz lesz belőle és nem oltja a szomjúságot. De amit végképp nem bír elviselni az ember, az az álmatlanság. A németek tudtak aludni, azok bent éjszakáztak a házakban, de minket nem engedtek be, mink kint voltunk éjszaka is a havon, s tudtuk, hogy nem szabad elaludnunk, mert akkor végünk, megfagyunk. Én, azt hiszem, tíz napig voltam a szabad ég alatt, negyven fokos hidegben, se éjjel, se nappal nem tudtunk bejutni meleg helyre. S egyszer csak a nem alvástól, a kimerültségtől elájultam. Persze, csak olyan félájulat volt az, egy-két napot, éjszakát úgy tántorogtam át, önkívületben. Körülöttem állt a harc, én meg félájultan dülöngéltem a havon. Arra ébredeztem fel, hogy a bajtársaim, azt gondolva, hogy már végem, időnként le akartak vetkőztetni. Levették például az oldalamról a derékszíjamat, elvették a pisztolyomat. A sapkámat azért a fejemen hagyták, s így nem fagytam meg. S mindennek ellenére úgy éreztem, hogy helyemen vagyok, ki kell bírnom mindent, mert az elkövetkező időkben ez, a folyamatos szenvedés lesz az egész nemzet sorsa. Távol legyen tőlem a pátosz, nem akarom itt magamat eposzhősnek beállítani, én csak a közös magyar sorsot vállaltam és éltem. Kérdezhetem a családi állapotáról, a magánéletéről is? Természetesen. Elmondtam már, hogy 1939-ban azért adtam le az Új Élet szerkesztését, mert untam a szegénységet, családot akartam alapítani. Meg is találtam az őrangyalomat, egy nagyon érdekes kis nőt, aki mindmáig mellettem áll. Szóval a feleségem mindig talpraesett valaki volt, és még most is az, pedig már túl van hetvenen, abban a korban van, amikor az angyalok is megöregszenek, elkopik a szárnyuk, a hajuk, nagy lesz a fenekük, nehezen repülnek, de mellém állt, mikor kellett, és olyan határozottan vállalt minden velem kapcsolatos bajt, hogy én bizony sokszor csak szégyelltem magamat mellette. Négy gyerekünk és kilenc unokánk van, s voltak olyan időszakok, hogy a feleségemmel a halál széléig elmentünk együtt. Például a harmadik lányomnak én voltam a bábája... Az ostromot a Katolikus Ifjak Országos Egyesülete házában vészeltük át, s ott született a harmadik lányom. 1945. február 2-án, éjszaka kettőkor felzúgott fölöttünk egy repülőgép, a feleségem meg felkeltett, hogy jön a gyerek. Ez a harmadik lányom volt az, akit a rokonságom el akart vetetni, én meg nem engedtem. A drága anyám, mikor bejelentettem neki, hogy harmadik gyerekünk is lesz, azt mondta: nem várnátok vele a végéig? Hát, anyám, mondtam, akkor elmehettem volna papnak, azoknak nincs gyerekük. No, szóval a feleségem az éjszaka és az ostrom kellős közepén, kitörött ablakok alatt szülte meg az én gyönyörű, pirospozsgás harmadik lányomat, az én bábáskodásom mellett. Ennyit egyelőre a családi életemről. Ezekben a háborús években, vagy közvetlen a háború előtt hol volt állásban? Említettem már, hogy annak idején azért mentem Prágába tanulni, mert a Prágai Magyar Hírlaphoz akartam bekerülni, Pesten meg a Pesti Magyar Hírlaphoz vitt a sors. Csakhogy ez a Pesti Magyar Hírlap rövidesen megszűnt, beleolvasztották egy másik lapba, akkor gyakoriak voltak az ilyen lapösszevonások. így született például a Reggeli Magyarország is, s ennek lettem én afféle ifjú publicistája. De rövidesen nyakon ragadtak, s bevágtak a seregbe. Az Imre utcában, a IX. kerületben voltam hadkiegészítő aknavető. Később gazdasági hivatalnokot, géhást akar-
