Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
kiszorították először a bíróságokról, aztán a hivatalokból, s később, amennyire lehetett, az iskolákból is. Ahol lehetett, a soviniszta szlovák papok, a hlinkások, megpróbálták a magyar istentiszteleteket is korlátozni, s nemcsak a katolikus, hanem az evangélikus felekezet körében is. A reformátusoktól meg állandóan azt követelték, hogy legyen önálló szlovák reformátusság, mert a létező néhány szlovák református a magyar kálvinista egyház tagja volt. De ettől függetlenül, aki akart, magyar lehetett. S hogyan alakult a sorsa a háborúban és a háború után? Szóltam már róla, hogy Pfeiffer Miklós a kezdet kezdetén megmondta, a 38-as visszacsatolás csak átmeneti állapot lehet. S én is így éreztem. Azt azonban nem tudtam elképzelni, hogy Beneš is meg meri tenni azt, amit Sztálin megcsinált a három balti köztársaság és a népek, nemzetek likvidálásával. Vagy amit az őrült Hitler csinált a zsidókkal és a cigányokkal. Egyszóval nem tudtam elképzelni az ún. kassai kormányprogramot, a beneši dekrétumokat. A szándékokat azért már lehetett sejteni. De hát az ember remél. Én is reméltem. És meg voltam győződve róla, hogy nem szabad elmenni innen. Nem szabad Nyugatra futni. S nemcsak azért, mert a Nyugat számunkra mindig is ellenséges föld volt, s most is az. A nyugati ember lenézi a közép-európait, s az elmenetelnek egyébként sem lett volna értelme. Sokat s nagy veszteségeket kell még itt elszenvednünk, hogy bűneinket levezekeljük s megmaradhassunk ezen a földön. Mindig ez volt, s ma is ez a véleményem. De általában végül is minden jóra fordul, hittem, s hiszem ma is. S ezért maradtam itt, ezért nem emigráltam: vállaltam a keresztutat. S erről a keresztútról és szenvedésről szólt az első könyvecském is, tulajdonképpen egy brosúra, 45 után (vagy 45-ben?) jelent meg. Azt próbáltam az olvasóimnak elmagyarázni benne, hogy mit jelent a szenvedés, mi az értelme és értéke, miért választotta a keresztutat a világtörténelem egyetlen valódi forradalmára, a názáreti zsidó legény. (Szabó Lőrinc szokta így csúfolni Jézust, együtt dolgoztam a nagy költővel a Magyarországnál, s gyakran hallottam tőle, hogy Jézus egy nyavalyatörős názáreti zsidó siheder volt.) Szóval azért írtam meg az első könyvemet, hogy eligazítást adjak az érdeklődőknek a hitemről, amely szerint csak szenvedés után következhet megváltás. Ezért vállaltam a harcteret, ahová persze akkor is kivittek volna, ha nem vállalom. Erőszakkal vittek el, bármiféle rangjelzés nélkül, karpaszományos közlegényként csináltam végig a voronyezsi áttörés utáni, meg a doni áttörés utáni szörnyűségeket. Kb. fél évig voltam a fronton, de az alatt a fél év alatt összesűrítve éltem át mindazt, amivel mások évekig gyötrődtek. Erről külön kellene beszélnem, de a háború mégiscsak ide is idetartozik, mert nagyban hozzájárult későbbi magatartásom kialakulásához. Végső fokon ugyanis tulajdonképpen örültem neki, hogy a 40 fokos hidegben együtt szenvedhettem a felebarátaimmal, a derék szép magyar legényekkel. És nagyon sokszor sírtam. Amikor láttam őket holtan. Állandó párbeszédben voltam a sorssal, hangosan szólongattam a Gondviselést, hogy Uram, ezek a fiúk tegnap még éltek, édesanyjuk várja őket haza! S én is szinte a nap minden percében közeljártam a halálhoz. Az egyik repülőtámadás után ordítozni kezdtek körülöttem, hogy te!, te, csurom vér vagy. Az történt, hogy egy lovat szétvágott mögöttem a bomba, és a szétszakadt lótüdőtől az egész hátam véres lett. Az életemet egyébként kint a fronton talán Kovács P. József, az ismert tévébemondó apjának köszönhettem. Jó barátom volt, nagy szőrmegyára volt Ócsán, és mikor kivittek a frontra, előtte adott egy nagy prémsapkát, ezért nem fagytam meg a 40 fokos 177 SINKÓ FERENC
