Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
SIN KO FERENC 164 az Árpád-kori szentekkel. Persze nekünk is megvolt a véleményünk a nem katolikusokról, a kálvinistákról, a Felvidéken kányavistáknak nevezték őket, meg azt tartották róluk, hogy lóhitűek, akik tönkretették az országot. Ez volt a vélemény róluk katolikus körökben. Nekem se protestáns, se szlovák, se zsidó, se más felekezetről nem volt elítélő véleményem. A szlovákokról rossz véleményünk volt, de azt nem mondtuk róluk, amit az iskoláikban tanítanak, hogy a tótot nem tartottuk embernek, vagyis hogy az lett volna a véleményünk, hogy „a tót nem ember, a kása nem étel”. Most ezen a címen tanítják magyar-gyűlöletre az óvodásaikat. Én ezt anyámtól, apámtól, a szomszédainktól ezt soha nem hallottam. Olyasmit hallottam, hogy ha anyámat kerestem, akkor azt mondták viccesen, hogy most vitte el két tót, rúdon. Ez annyit jelentett, hogy a tótok amit csak lehetett, elvittek. A másik nálunk ismert szólás róluk még az volt, hogy adj a tótnak szállást, kiver a házadból. A zsidókról rengeteg rémmese, rémtörténet keringett, de énnekem más élményeim voltak velük kapcsolatban. Házitanítóként Kopasz Árminnak, az ipolysági ortodox iskola igazgatójának a kislányát, Kopasz Mártácskát tanítottam. És engem Kopaszék mindig meghívtak péntek esténként vacsorára, megismerhettem a zsidó élet belső szépségeit. Na, már most: akkoriban köztünk, fiatalok között gyakran megfordult az öreg Pfeiffer Miklós, aki pap volt és nagy koponya. Fribourgban tanult, ott, ahonnan a Rerum Nova rum mega többi szociális enciklika kiindult, mert tudniillik az ún. fribourgi körnek a tanításai kerültek bele a Rerum Novarumba; Pfeiffer egy erősen szociális gondolkodású ember volt. Tőle tudtuk, hogy a katolikusok épp úgy ki vannak téve az egyházi hatóságok jó- vagy rosszindulatának, mint a reformátusok, s itt is, ott is a szlovák egyházfőnökök akarják átvenni a vezető szerepet. Egyébként pedig Pfeiffer Miklóstól sok érdekes jelmondatot sajátítottunk el. Az egyik szólása az volt, hogy vannak kötőszók, amelyek katolikusok, de vannak eretnek kötőszók is. Eretnek kötőszó a csak, katolikus kötőszó az is. Ezt nemcsak ő mondta, hanem Sík Sándor is ezt tanította. A katolicizmusnak a lényegéhez tartozik, hogy semmit nem tekint kizárólagosnak. Szóval univerzális, de nem totális. Nem akar ráoktrojálni a közösségekre semmit, hanem a közösségből gyűjti össze a maga értékeit. S most azoknak a címére, akik azt hányják a szemünkre, hogy a katolicizmus eretnek vallás, hogy a népi vallásosságon keresztül pogány magyar dolgokat, babonákat is beemelünk az életünkbe... (Az ún. vallásos néprajz például egyenesen azt bizonygatja, hogy Szent Istvánék lényegében a pogányságra öntötték rá a keresztvizet, de a protestantizmus aztán a maga racionalizmusával ezeket mind kiirtotta.) Ezekre csak az öreg Pfeiffer Miklóssal tudok válaszolni, aki ilyesmit hallva azt szokta mondani: tudod, barátom, ha tőlem megkérdezik, hogy mit utálok jobban, a butaságot vagy a bűnt, én mindig azt mondom: a butaságot, mert abból jön a bűn. Ezt a problémakört összegzendő kikívánkozik beiőiem a kérdés: eszerint ön sem az elmélet, sem a gyakorlat szintjén nem lát, nem tapasztal ellentéteket a katolikus hit és a hazaszeretet, a hazához, a magyarsághoz való viszony között? Hú, de mennyire nem! Nem igazi hazaszeretet az, amelyik vakon akarja magát ráoktrojálni a népekre. Az igazi hazaszeretet a teljes hazának a spontán szeretete. A katolicizmusból mi éppen azokat az elemeket és azokat a próbálkozásokat és törekvéseket értékeljük, amelyek azt mutatják, hogy Magyarország a nemzetiségi kérdés megoldását mindig is csak olyan alapon tudta elképzelni, hogy itt minden nemzetiségi érték egyben magyar nemzeti érték is. Hadd mondjak erre egy példát.
