Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
Megalázza. Megalázza. Nemcsak azt, akit megtapos, hanem a gyakorlóját is. Elveszi az eszét, tönkreteszi őt lelkileg. Ez volt az első élményem a magyar katonákkal. A másik a Vörös Hadsereggel való találkozásom volt. Arra riadok fel, hogy ágyúlövéseket hallok. Az apám fölkap a karjára és át akar velem szaladni az országúton, a szemben lévő házba, mert a családnak az egyik része ott lakott, az volt a gazdag rész, azoknak egy nagyon mély pincéjük volt. Oda akart velem apám átszaladni. De aztán, amikor éppen kidugta a fejét a kiskapun, ott robbant egy lövedék az utcán, erre visszaszaladt velem, és bebújt a mi kis pincénkbe. Aztán láttam, hogy bejönnek a katonák, a magyar katonák. A csehek meg meglógnak, ugye, eltűnnek. Mint a köd. Azt hiszem, hogy ők kezdték az akasztást, a vörösök... Amikor visszajöttek a csehek, azok is randalíroztak, úgyhogy az én drága jó édesapámat megverték Ferenc Jóska katonái és Kun Béla vörösei, megverték a csehek, megverték a németek, aztán megverték újból a csehek. Mindig kapott valakitől. Ez a magyar jobbágy sorsa, ez..., ez a mindig egyforma valóság. Egyébként hadd mondjam el, hogy mi büszkék voltunk arra, hogy jobbágyok vagyunk. A jobbágy az én gyerekkoromban azt jelentette, én ezt a magam gyermeki etimológiájával úgy magyaráztam, hogy én egy jobb ágyban születtem. Na most aztán... Bocsásson meg, hogy közbeszólok. Említette, hogy édesapját, ahogy az idő telt, kik és hogyan verték meg újra és újra... Ezt csak azzal érdemelte ki, hogy magyar volt? Mert útjában volt mindig valamilyen hatalomnak. És valahogy ez így volt beleírva a sorsába. Ő ezt úgyis fogta fel, hogy ez az ő sorsa. Hosszú-hosszú beszélgetéseket folytatott a Jézusával, én meg hallgattam a csendes beszélgetéseit. Ezek olyan félhangos meditációfélék voltak. Megrendítő volt az egyik ilyen utolsó meditációja, amikor már újból határ választotta el a községet a trianoni országrésztől. Mi aztán már csak szökve tudtunk átjönni hosszú ideig az Ipolyon. Apám is sokat szökdösött a határokon, s olyankor mindig egy feszület mellett kellett neki elmennie. A háború alatt a feszületet is szétlőtték, és a háború után ott látta romokban Jézust, s mindig beszélgetést folytatott vele, hogy mi a sorsa az embernek, és ez hogy kapcsolódik az Isten fiának a sorsához. Hát, szóval, talán majd egyszer meg tudom írni mindezt. Iskoláit szülőfalujában végezte... Kezdtem... Van-e ebből az időszakból olyan személy, tanító, tanár, akinek a hatása a későbbi életében is tetten érhető? Nincs. A papunkat például kimondottan nem szerettem, ő sem szeretett engem. Túlságosan érettnek, komolynak érezte a viselkedésemet, és azt mondta, hogy az az alma, amelyik túl korán piros, abban féreg van. Teljesen igaza volt neki, mert a bűntudat, az nagyon korán megjelent nálam. A tanítóim Ledényi Lajos és Kovács Pál voltak. A papunk félig-meddig szlovák származású volt, de nagy tisztelője volt Prohászkának és nagyon utánozta. írogatott is, különböző „jámborkodó” folyóiratokba. Én nem szerettem, mert fölényes volt és goromba. Egy alkalommal, amikor az őáltala írott karácsonyi játékban játszottam, pofon vágott. Pedig ugye már említettem, hogy az anyám belőlem is papot akart csinálni. De nemcsak ő, hanem az összes, a családban és nemzetségben lévő öregasz-159 SINKO FERENC
