Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
S i N K Ó FERENC 160 szony, mert ez is egy jellemző valami volt nálunk, valami egészen ősi, hogy a papot a közösség, a magyar palóc paraszti közösség valahogy kiválasztotta. Valósággal föláldozta. Mert ez egy áldozat volt. Ezt én az unokabátyámnál éreztem leginkább, Sinkó Jánosnál, aki Csallóközcsütörtökben volt plébános, hogy ő úgy lett pap, hogy szinte föláldozták. Nos, ez ellen később aztán a bátyám, mikor őt is így akarták „föláldozni", föllázadt. Nem lett pap, elment orvosnak. S amikor a családban megtudták, hogy én sem akarok pap lenni, egész botrány lett belőle. Kérdezték, mi akarsz lenni? Én kb. öt-hat esztendős korom óta céltudatosan újságíró akartam lenni, vagy író. Szóval megmondtam nekik, hogy én újságíró akarok lenni, akkor anyám azt mondta, hogy micsoda?! Hát az meg mi?! Hát az olyan ember, mondom, aki újságot ír. Újságot ír? Hát mi vagy te, zsidó gyerek? Mondom, miért, csak a zsidók írjanak újságot? Nem való az, nem tisztességes dolog. De persze közben a drágám abba nyugodt lélekkel belement volna, hogy ha már pap leszek, majd nyugodtan véthetek a papi élet szabályai ellen. Azokat a szabályokat ő nem vette komolyan. Láttam rajta. Hát így. Ez a konfliktus mikor robbant ki? Ez nálam nem „robbant”, a bátyámnál viszont igen. Mikor ő elment orvosnak, akkor az anyám valósággal kiátkozta. Azért, hogy nem ment papnak. Én lassan vontam ki magamat ebből, úgyhogy mikor Ipolyságra bekerültem diáknak, igyekeztem minél előbb a saját lábamra állni és házi tanítóskodással, hogy úgy mondjam... Ezek tehát már a gimnáziumi évek? Igen, ez már a gimnáziumban volt. Igyekeztem saját lábamra állni, úgyhogy a végén már nem is szólhattak semmit, mert nem is fogadtam el anyámtól, apámtól semmi támogatást, úgy mentem fel Prágába, abból a pénzből, amit összegyűjtöttem magamnak mint diák. Mielőtt Prágába indulnánk, kérem beszéljen részletesebben arról az ipolysági magyar nyelvű reálgimnáziumról, amely... Ipolyságon magyar nyelvű gimnáziumot tulajdonképpen már 1914 előtt is akartak nyitni. De a háború ezt megakadályozta, utána pedig néhány magyartanár, mindenekelőtt Horváth István, elérte, hogy a csehszlovák hatalom engedélyezte a gimnáziumalapítást. Ehhez úgy toborozták a gyerekeket. Járták a tanárok a falvakat, hogy a tehetségesnek látszó, vagy annak mondott, vagy egyszerűen csak tanulni kívánó gyerekeket adják a szülők iskolába. így kerültem én is a gimnáziumba. A szülőfalum közel volt Ipolysághoz, gyalog jártam be mint bejáró diák. Télen, mikor nagyon hideg volt, akkor vonaton, egyébként gyalog, oda-vissza. Soha nem hiányoztam. A kötelességtudat meg a félelem hajtott, nem akartam semmiképpen se paraszt maradni. Miért? Mert azt az életformát egyszerűen nem bírtam elviselni..., de nemcsak ezért. Olyasmit is éreztem, nagyon korán rádöbbentem, hogy én rabja, elnyomottja lettem egy olyan rendszernek, amelyik hazugságokkal csatolta magához az én szülőfalumat. Mert ott nem lakott senki más, csak magyar és katolikus. S ezért sem akartam otthon maradni. Mert egészen más dolog messziről, Prágából vagy Pestről nézni a kisebbségi létet, mint onnan a helyszínről, ahol egyszerűen csa-
