Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)

A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel

SÍN KŐ FERENC

158 tő istenes volt, á, egyáltalán nem, az apám volt az, akitől én, hogy úgy mondjam, örököltem a transzcendenciát, persze az övé sem olyan megadó jámborság volt. Az ő istenessége tele volt küzdelemmel. A „vallásosság" s „Isten-hit” kifejezéseket mások lejáratták, a két világháború között, a magyar katolikus sajtó meg az ún. jámborsági irodalom művelői túllihegték. Elvették a hitelét. Én ma már nem csodálkozom azon, hogyha egy ember azzal jön, hogy nem hisz. Mert mindent megtettek sajnos annak érdekében, hogy ne higgyen, azon a címen, hogy a vallásosságot terjesztik. Szóval az én vallásosságom nem szokványos dolog, ugye. A mi vallásosságunk, hogy úgy mondjam, talán az Árpád-kori gyökerekig megy vissza. Nemrég tartottam egy előadást fiataloknak, és próbáltam nekik megmagyarázni, hogy az én vallásosságom nem az a fenomén, amely azonos volna akár a nyugati, jótékonykodásban kimerülő vallásossággal, vagy azzal, amit a kommunisták, a marxisták hisznek vallásosságnak. Na hát, akkor most mit is akartam itt mondani. Hogy..., hogy, hogy voltak a faluban, akik nem hittek. Voltak, akikre azt mondták, hogy istentelenek. De a többségnek a túlvilág az egy olyan jelenvalóság volt, amitől egyszerűen nem tudtak szabadulni. Nemcsak a világ teremtőjét, vagy valami hasonló személyiséget képzeltek a felhők fölé, amelyik fönntartja a világot és kormányozza, hanem példának okáért a halottakat, akik az én családomban a mindennapoknak a járuléka, tartozéka voltak, annyira, hogy én még máig sem tudom magamat kivonni a hatásuk alól. Kis kölyök voltam, őszi estéken, a sötétben korán bebújtam a kockás dunyha alá, és akkor hallottam, hogy jött a Börcse néne. A Börcse néne szegről-végről való rokon volt, öregasszony. Olyankor már elkezdett a hátam borsódzni. Mert a Börcse néne rendre azzal jött be, hogy jaj, jaj. Anyám mindig egy kis álnoksággal fogadta, hogy mi az, Börcse néne, mi van, mi történt? Jaj, hát megint megfogták a lábam. Kik? Már tudta anyám, hogy mi lesz a felelet, de feladta mindig a kérdést. Hát kik, a halottak. Az öregasszonynak a lábát megfogták a halottak. És hogy? Hát ott, a fák mögül kinyúltak. Nohát, nohát - mondta az anyám álnokul. Én pedig annyira megtanultam rettegni ettől az egész, hogy úgy mondjam öregasszonyos félelemtől, hogy még egyetemista koromban sem mertem végigmenni a temetőn. Nem azért, hogy hittem, hogy van ott valami, hanem a rossz beidegződés az emberben, amit gyerekkorából hoz, az sajnos az egész életére kihat.

Hat-hét éves volt, amikor Trianont követően, illetve az első világháború végén faluja Csehszlovákiához került. Ebből az időszakból maradt-e meg valami emlék a változásról?

Még az előzőkből is. A magyar királyi honvédségről például. Kisgyerek vagyok, bevonulnak a faluba a katonák, szép magyar gyerekek. Barnák. Aztán, mi ugye a falu közepén laktunk, a templomtól nem messze, annak szomszédságában jóformán. A katonák ott lerakták gúlába a puskákat, és utána az egyik szép magyar gyereket megfogták, egy nyegle őrvezető vagy mi volt az, és kiköttette. Úgyhogy a két kezét összekötötték és az összekötött kezénél fogva felakasztották egy fára. Aztán amikor elájult, akkor szemen loccsantották egy vödör vízzel. Hát én, amikor kisgyerekként azt láttam, hogy az egyik ember így kínozza a másikat, ezen úgy felháborodtam, hogy idegrohamot kaptam és nekirontottam a tisztesnek. Az rám nézett és a nádpálcájával, amivel egyébként a többi katonát verte, akkorát húzott rám, hogy én azt az ütést két vagy három hétig nyögtem. Ez volt az én első találkozásom a hatalommal. Azóta is mérhetetlenül utálok minden hatalmaskodást. A hatalom, akármilyen picike is legyen, tönkreteszi az embert.