Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Előszó
10 felvidéki magyarság egyik legtöbb veszteséget megélt társadalmi rétegét alkotja. Hisz ők, fiatalkori lendületüknek, elszántságuknak köszönhetően valamennyien hivatásuknak érezték, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság „új szellemi horizontjának" megteremtői legyenek, s e cél elérésének szenteljék oda ifjú éveiket. 1945 után viszont döbbenten kellett megélniük és végignézniük eddigi munkájuk eredményeinek romba döntését, azt az időszakot, amikor a szellemi horizont kialakítása helyett a szlovákiai magyar társadalom teljes pusztulásának küszöbönálló lehetőségével kellett számolniuk. Sokuk életének drámája épp abban csúcsosodott ki, hogy (menteni próbálva a menthetetlent) tevőleges résztvevőivé váltak a lakosságcsere lebonyolításának. Többségüket azonban mindennek ellenére ott találjuk az 1945/1946-ban Budapesten megalakuló Szlovákiai Menekült Demokrata Magyarok Tanácsa szervezői és vezetői között. A Tanács, a Szlovákiából - a legenyhébb kifejezéssel is embertelennek nevezhető körülmények közt - elüldözött vagy az atrocitások elől elmenekülő magyarok segítése érdekében kezdte meg tevékenységét. A későbbiek során azonban kiterjesztette hatósugarát a lakosságcsere lebonyolítását feladatul kapó állami intézményekre, illetve a Magyarországra került kitelepítettek életkörülményeinek konszolidálására is. A működését az egykori Sarló tagjai vezetésével megkezdő Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság felállításával hatékony érdekképviseletet és Új Otthon címmel kiadott újsággal (mely túlnyomórészt felvidéki szerzőinek köszönhetően a korabeli Magyarország legszínvonalasabb kiadványai közé számított) létfontosságú információáramlást tudott biztosítani. Mindez azonban nem változtatott azon a szomorú tényen, hogy az 1945 után „új hazában” újrakezdett életük továbbra is sokáig a Jócsik Lajos által korábban megfogalmazott „peremiét" kategóriába tartozott. Ráadásul a kommunista rendszer bevezetése után hosszú ideig a gyanús elemeknek kijáró politikai kategóriába tartozóan kezelték őket. Annak ellenére, hogy kevés kivételtől eltekintve szinte mindnyájuknak a nulláról indulva kellett újrakezdenie anyaországi életét, mégis megállták a helyüket ott, ahová a sors helyezte őket, s a számukra sokban idegen politikai és társadalmi körülmények közepette is képesek voltak mind szakmai, mind erkölcsi szempontból kimagasló életművet maguk után hagyni. 1988-ban az Országos Széchenyi Könyvtár mellett működő Magyarságkutató Intézet munkatársa lettem. Szakmailag is feladatom lett a két világháború közti csehszlovákiai magyarság társadalmi, kulturális és politikai történetének kutatása. Egyebek között ezért is jelentett nagy élményt számomra, hogy a régi megsárgult felvidéki újságlapok híreiben, tudósításaiban olvasott események egyik-másik szereplőjét személyesen is kikérdezhetem életéről, korábbi tevékenységéről. Kapóra jött, hogy ugyancsak az OSZK keretében Hanák Gábor történész vezetésével ebben az időben kezdte meg működését a Történeti Interjúk Tára, mely az akkoriban felkapottá váló Oral History módszer segítségével kezdte mega közelmúlt eseményeinek feltérképezését. Hanák Gábor, az eredetileg a magyar történelem feltérképezésére indított programot készséggel terjesztette ki a határon túli magyarság életének múltjára is, azaz esetünkben a csehszlovákiai magyarság jeles személyiségeire. A velük készült interjúk elkészítéséhez sokat segítettek azok a módszertani alapok, melyeket szociológiai tanulmányom során egyik kedves tanáromtól, Tóth Pál Pétertől sajátíthattam el, s aki több kötetnyit is megjelentetett az általa készített történeti interjúkból. Ezért is öröm számomra, hogy ebben a kötetben helyet kaphat annak az interjúnak a szövege is, amelyet ő készített Sinkó Ferenccel, a
