Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 106 Ámde az áttelepülési kormánybiztosság vezetője akkor Jócsik Lajos volt, aki nekem középiskolából nemcsak padtársam és osztálytársam volt, hanem kebelbeli jó barátom is. Úgyhogy ő elintézte, hogy én egy napra határátlépési engedélyt kapjak. Hazautazhattam Érsekújvárba, illetve a nővéremékhez Zsigárdra. Ugyanis az történt, hogy a háború folyamán 1943-ban az a ház, amelyben Érsekújvárott laktunk, bombatámadást kapott, és sajnos romokban hevert; az édesapám ott meghalt, az anyám pedig a nővéremhez költözött: a nővérem Zsigárdon volt tanítónő. Én tehát Érsekújvár érintésével Zsigárdra mentem. Komáromnál léptem át a határt, és onnan Érsekújvárba utaztam. Ekkor kólintott fejbe a közép-európai tragikus történelem; nevezetesen az, hogy ahogy mentem Érsekújvárott a Főtér felé, jött velem szembe egy volt osztálytársam, aki messziről integetett, hogy ne szóljak, ne szóljak, és amikor találkoztunk, behúzott egy kapu alá s közölte velem, hogy „nem szabad magyarul beszélni, nem szabad magyarul beszélni!” Érsekújvárott nem volt szabad magyarul beszélni. Ez volt az első rettenetes élményem. Innen hát lementem Zsigárdra, amely Érsekújvártól körülbelül olyan 50 kilométernyire fekvő magyar falu. A nővéremékhez mentem, és az anyámat is ott találtam. Vélük töltöttem azt a bizonyos felejthetetlen egy napot. Elmondták, hogy mi mindenen mentek és mennek át. Például a nővérem tanítónő volt, a férje iskolaigazgató, és a magyar iskolát megszüntették Zsigárdon, színtiszta magyar faluban, s ők - hogy úgy mondjam - szinte katakombákban tanítottak. Este meg reggel, lehetőleg észrevétlenül tanították a gyerekeket, hogy mégis megadják nekik azt az ismeretanyagot, azt a tudást, amire szükségük lehetett. Rendkívül megrázó, szomorú élménnyel hagytam el őket másnap délelőtt, s Érsekújvár és Komárom érintésével visszatértem Budapestre. Itt még néhány hetet időztem. Meg kell mondanom, hogy azokban a hetekben-hónapokban a város nyomorúságos volt, szegény volt, de az emberekben élt valami remény és hit. Ez volt a koalíciós időszak: 1946. Úgyhogy - mondom - én Szabó Zoltánnal, Bibó Istvánnal111 meg a többiekkel voltam ismételten együtt, és a lehető legjobb benyomásokat szereztem róluk. Nemcsak róluk, hanem az akkori magyarországi kulturális helyzetről. Feladataimat elvégezve elindultam visszafelé Párizsba. S mi történt velem a hegyeshalmi határnál? Jöttek a határőrök, megnézték az irataimat, és kiderült, hogy hiányzik egy fontos engedély, nevezetesen az, hogy elhagyhatom Magyarországot. Nekem ugyanis francia hivatalos irataim voltak, azok voltak az úti okmányaim. És hiányzott az a pecsét, hogy elhagyhatom Magyarországot. Leszállítottak a vonatról, bevezettek a hegyeshalmi állomásra, mint valami köztörvényes bűnözőt, és a határállomás főnöke mondta, hogy vissza kell utaznom Budapestre, hogy megszerezzem ezt a bizonyos pecsétet. De nem lehetne-e másképp? A hegyeshalmi határállomás vezetője azt javasolta, hogy telefonáljak valakinek a belügyminisztériumba, aki illetékes arra, hogy nekik utasítást adjon az én továbbengedésemre. Erre hirtelenjében ki más juthatott volna eszembe, mint Bibó István, aki akkor a 111 Bibó István (1911-1979): Jogász, politikus, az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar gondolkodó. A Márciusi Front programnyilatkozatának egyik megszövegezője. 1945 után szegedi egyetemi tanár. Az 1956-os forradalom idején a Nemzeti Parasztpárt egyik újraalapítója, majd november 2-ától Nagy Imre kormánynak tagja lett. A forradalom eltiprását követően több évet börtönben töltött.
