Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 102 létezhet, mint bármely kisvárosban, ahol kevesen vannak. És főleg könnyebben, mint teszem azt az országúton, amelyet a németek folyton bombáztak. Szabó Zoltán azonban nem így gondolta, ő vásárolt egy kerékpárt, s azzal elindult dél felé, majd pedig körülményes úton haza. Megint csak ugyanazon az úton, vagyis Jugoszlávián át hazatért Magyarországra. Az ösztöndíjasok is mind, én egyedül maradtam. Hozzáteszem, hogy azért is, mivel én mint a párizsi egyetem tudományos alapítványának az ösztöndQasa, az egyetem keretében működő Élő Idegen Nyelvek Főiskoláján tanítottam, a magyar szakon vezettem a gyakorlati foglalkozásokat. Mert az elméleti anyagot, tehát a magyar nyelv és kultúra történetét Aurélien Sauvageot109 professzor adta elő, én pedig heti négy órában a nyelv gyakorlását irányítottam, lehetőleg alkalmazkodva a professzor által előadott anyaghoz, vagyis azt egészítettem ki. Tehát ez volt az egyik ok, amely miatt ott maradtam. Úgyhogy 1940. június 10-én szemtanúja voltam Párizs elfoglalásának. Amikora német hadsereg bevonult Párizsba és a derék kassai atyák meg más ismerősök félelmét megcáfolva, Párizs nyílt várossá lett, semmiféle katonai akció a város környékén nem volt. Ellenkezőleg, szinte mondhatnám, hogy ünnepélyes díszlépésben vonult be a német hadsereg, a lakosok elbújtak, egyetlen intézmény azonban az utolsó pillanatig változatlanul működött, s ez a metró volt. A bevonulás pedig olyan volt, amilyenek az ilyen ünnepélyes bevonulások szoktak lenni. Már most én kihasználva a párizsi metrónak ezt az állandó működését, már déltájban, amikor ez a bevonulás tetőzött, kimentem a város szívébe, a Champs Elysées-re, mert ott a Diadalívtől kezdődően vonultak a német csapatok, s az egyik utcasarkon állva néztem szomorúan ezt az átvonulást Párizson. Majd pedig estefelé, amikor a bevonulás megtörtént, tanúja voltam annak, ami számomra felejthetetlen és megdöbbentő emlék marad, vagyis hogy megkezdődött a német-francia barátkozás. Vége volt a katonai parádénak, és a franciák, főleg nők, de férfiak is, kiültek a kávéházak teraszára. Június 10-e volt, szép meleg nap, és a németekkel elkezdtek barátkozni. Vagyis én tanúságot tehetek arról, hogy a megszállás, amely négy évig tartott, 1940 június 10-től '44 augusztusáig, két korszakra tagolódik: az első korszak körülbelül '42 teléig tart, a második korszak pedig ’42 telétől '44 nyaráig. Mondanom sem kell, hogy ez összefügg két fejleménnyel, az egyik az Egyesült Államok hadba lépése, a másik pedig a Szovjetunió megtámadása 1941-ben, és a német hadsereg szovjetunióbeli ismételt veresége, főleg a sztálingrádi csatában. De már előzőleg is, Leningrád ostroma 1941 nyarán. Egyébként is 1942 tele még Párizsban is, amely pedig enyhe éghajlatú város, rendkívül kemény volt. Úgyhogy addig, vagyis ’42-ig a megszállásnak ez a bizonyos első szakasza ténylegesen a német-francia barátkozás jegyében zajlott. Tehát nem igaz az, hogy az úgynevezett francia ellenállás rögtön ’40-től kezdve egyazon erővel folyt. Ellenben igaz, hogy az első korszakban, tehát ’40-’41-’42 teléig igenis volt egy igen látványos kollaboráció. Tehát olyan francia szellemi emberek, írók, művészek, akikről még csak azt sem mondanám, hogy jobboldali beállítottságúak voltak, hanem akik általában az európai együttműködés szemléletet képviselték, bizony nagyon szépen fölzárkóz-109 Aurélien Sauvageot (1897-1988): Nyelvész, irodalomtörténész, művelődéstörténész. Germanisztika szakon végzett tanár, aki a finnugor nyelvek tanulmányozásával foglalkozott. 1923-ban került Magyarországra az Eötvös Kollégium magyar lektoraként, oktatóként. Franciaországban ő honosította meg a finnugorisztikát.
