Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
Wölsenberg és a fogságba esés 1945. IV. 18. Wölsenberg egy kis falucska egy sziklahegy tetején. Német parasztok lakják. A legénység egy közeli fenyőerdőben van elhelyezve. Én a századparancsnokkal a faluban lakom, egy jólelkű asszonynál. Szemrevételeztük a védelmi szakaszt, amelyet meg kell építeni. Naponta este és reggel vadászok nyulakra. Gyakori a nyúlpaprikás. Egy kicsinké bajorországi faluban voltunk, Wölsenbergben, Nabburg városa fölött egy szikla tetején. Körben egy tér volt beépítve, tíz-tizenkét parasztházzal, itt volt a mi egységünk. Ez egy századnyi katona volt, ásóval, kapával fölszerelve. Akkor már az oroszok Magyarországot is elfoglalták és tovább és tovább mentek, másik oldalról az amerikai hadsereg nyomult előre. És akkor, az utolsó napokban, lövészárkokat, védelmi vonalat kellett építeni. Jöttek a németek, kijelölték, hogy hol kellene ennek lenni, de semmi gép nem volt, csak ásó, csákány, lapát, semmi más. Kedvünk se volt, és egyszerűen szabotáltuk ezt a dolgot, turkálták a földet a legények, de abból semmilyen védállás nem lett. Talán egy vagy két napig ástuk, én nem is tudom tulajdonképpen, hogy ki ellen kezdtük csinálni ezt a védvonalat. Hogy ki gondolta ki, hogy az amerikaiakat egy három, vagy négy méter mély és tíz méter széles árokkal meg lehet állítani: hát az marhaság. Mink olyan kis részecskéje voltunk annak a nagy gépezetnek, hozzánk csak a parancs jött és azt a parancsot kellett teljesíteni. Érdekes, én nem hallottam némettől, hogy elveszítjük a háborút. Az egy fantasztikusan félrevezetett - vagy annyira meggyőződéses - nép volt, az utolsó napig azt hitte, hogy győzni fog. 1945. IV. 22. A csatazaj már napok óta hallatszott. Ma az amerikai csapatok elfoglalták a 4 km-re lévő Nabburg városkát és alattunk is szakadatlanul gördültek a páncélosok. Hozzánk nem jött még amerikai katona. Az ezred többi része elmenekült tovább, mi a parancsot nem teljesítettük. 1945. IV. 24. Délután a századparancsnokkal lementünk Nabburgba, ahol jelentkeztünk az amerikaiaknál, kértük fogságba vételünket. Három amerikai katona jött értünk és minden felszerelésünkkel lekísértek a városba. Nagyon barátságosak velünk szemben, cigarettával kínálnak és beszélgetnek velünk. Nabburgból este autón Bodenwöhrbe szállítanak, ahol egy zsúfolt fogolytáborban helyeznek el. A legénység unta ezt a dolgot, hogy mink ott olyan semmittevésben, mindenkitől elszakadva vagyunk. Egyszerűen azt mondtuk, mink innen nem megyünk, mert jött a parancs, hogy menekülés, kelet felé; az amerikaiak nyugatról jöttek, de mink olyan jó helyen éreztük magunkat. Mielőtt a hadsereg odaért volna, az amerikaiak kisebb repülőgépekkel bombázták a vasútvonalat a hegy alatt, a pataknak a partján. Egy vasúti híd ment keresztül rajta, és lebombáztak egy tehervonat-szállítmányt. Nem kötelékbombázás volt, csak két vagy három repülőgép, ledobták a bombát és elmentek. Estefelé jön a legényem, csicskás volt, zászlós úr, ide nézzen, és kinyitja a kenyérzsákját. Tele volt pénzkötegekkel, márkával: hogy mennyi volt, azt nem tudom. Te, hát honnan van ez? Hisz itt nincs bank. Raboltátok, vagy mi az isten? Nem, ott van lent a vagon, szét van lőve és mindenki viszi haza a pénzt, a németek is. Magának is kell? Hát mondom, hozzál. Hozott nekem is egy kenyérsapkában, nem tudom hány ezer, vagy százezer márkát. De nemigen érdekelt, mert mit
