Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Ásványi László

97csináljunk vele? De mégiscsak, azért később jó volt. Különben előtte is kaptuk a zsoldot, pénzünk volt, a falu lakóival igen jó viszonyban voltunk, a konyhára megvettünk egy borjút, disznót, krumplit, kifizettük, ők elláttak minket, mink meg bőven fizettünk, ők örömmel vették a márkát, mert azért éltek és dolgoztak, hogy legyen.

Aztán meglőttek az amerikaiak, nem lehetett őket megállítani, annyira össze voltak hangolva. Ha a faluból vagy egy domb mögül tüzet kaptak a németektől, abban a pillanatban olyan visszavonulásszerű megállj volt és kezdődött a dolog: jöttek a bukórepülőgépek, bombázás, tüzérség, szétvertek mindent. Kitisztították a terepet, mentek tovább, nem lehetett megállítani. Onnan föntről sok mindent láttunk, kéthárom napig figyeltük őket, hogyan vonulnak, de ez a harci tevékenység, ez kéthárom órás, esetleg fél napos dolog volt, és utána semmi más, csak éjjel-nappal a harckocsiknak a morgása. Olyan két-három kilométerre volt a főút, alattunk ment egy vasút, olyan tíz méter széles, Kis-Duna-szerű patak partján, a vasút mellett meg mellékút, ott csak itt-ott láttunk dzsipet elfutni. Gyalog ott nem járt senki, az amerikaiak mind autóval mentek, vagy a harckocsinak a tetején ültek. Naponta tízszerhúszszor szálltak föl ezek a lassú amerikai repülőgépek, a tüzérségnek az irányítói, aztán mindig messzebbre mentek. Láttuk is a repülőteret: egy nagyobb legelő volt az, ott volt két vagy három gép, azokat láttuk naponta fölszállni.

Emlékszem, az a nő, akinél laktunk, fut ki annak a térnek a közepére és ordított, hogy vége a háborúnak, Krieg ist beendet. Először a hidegrázás ment keresztül rajtunk, hogy ez nem igaz, mennyit vártuk ezt. Még csak katona voltam, nem fogoly, de a fő cél az, hogy gyerünk haza és ha még egyszer hazakerülök, soha nem megyek el. Sikerült is.

Ott voltunk majdnem száz ember, de akkor már szöktek tőlünk is, a mi legénységünkből: aki unta a dolgot, éjjel eltűnt, reggel mi nem törődtünk vele. Onnan, Bajorországból, közben a front és hazajutni, az hülyeség. Aztán később találkoztunk is velük a gyűjtőtáborokban, őket is elfogták. A legénység erdőben volt, sátorban, a faluhoz közel, sőt, bent a faluban, a pajtákban meg melléképületekben rendezkedtek be. És hogy mi lesz velünk, hogyan? Tulajdonképpen rákényszerítettek minket, hogy menjünk megadni magunkat. A századparancsnokkal mentem le Nabburgba az amerikaiakhoz. Egyik se tudott közülük németül, de azért mégiscsak megértettük egymást, kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy magyar katonák vagyunk, ott fönt vagyunk abban a faluban. És akkor csatlakozott hozzám három amerikai őrmesterszerű katona. Egy század katonát három amerikai katona jött elfogni - annyira magabiztosak voltak. Feljöttek velünk oda, összehívtuk a legénységet. Összecsomagoltam én is a dolgaimat, volt egy hátizsák, azt a legényem vitte, abban volt a pénzünk, az övé is. Kocsijaink voltak, lovak, azokat kezdtük összeszedni, de az amerikaiak mondták, hogy nem kell az, hagyjátok itt. Odamentek a kocsihoz, három amerikai katona, legalább olyan ötven puska meg golyószóró volt benne, az egyik fogta az egyik puskát és nekivágta a kocsikeréknek, eltörött a tusa, de volt, amelyik kivette a zárat és eldobta. Aztán mondta a többieknek is, hogy ezt csinálják, úgyhogy törték, zúzták a fegyvereket és eldobták, ez volt a leszerelés. Nekem fent maradt a derékszQ, pisztoly az oldalamon, nem vette el senki. Mikor már jöttünk le, akkor az egyik amerikai elvette a pisztolyt a tokkal együtt, adott érte két csomag Chesterfield cigarettát. De nagyon barátságosak voltak velünk szemben, cigarettával kínálnak és beszélgetnek velünk. Nabburgba le már csak olyan libasorban mentünk, mert olyan hegyi utacskák voltak. Foglyok lettünk.