Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
94egyszerűen akadozott, vagy nem is akart jönni, és semmiféle fölszerelést nem kaptunk. Volt ott olyan is, aki az édesapám lehetett volna, de voltak tejföiösszájú leventék is, még csak nem is borotválkoztak. Voltak közöttük olyanok is, akik már megjárták a frontot és voltak, akik addig elkerülték a katonaságot. Szakaszparancsnok voltam, mindennap sorakozó, kiképzés, jobbra át, balra át, menetelés, terepgyakorlat, elrejtőzni, aztán jött a nagy fene aknavető, akkor találkoztam vele először. Tizenkét centiméter átmérőjű aknák voltak, ha jól tudom, orosz frontról hozták, oroszoktól foglalták el. Először csak nekünk, a parancsnokoknak, szakaszparancsnokoknak, zászlósoknak, meg ilyen kisebb tiszteknek tartottak külön egy bemutatót. Aztán talán másnap megjött a szakaszhoz is kettő, vagy három ilyen aknavető és azt aztán naponként az egyik szakasz a másiknak adta át, úgyhogy mindenki megismerkedett vele. Akkor már én ismertettem és képeztem ki a többieket, hogy hogyan kell vele mit csinálni. Tíz és fél centiméteres aknavetőnk nekünk, magyaroknak is volt, ezekkel gyakorlatoztam még Sopronban, de ez az orosz nekünk csak annyit jelentett, hogy nehezebb, vastagabb, de ugyan az volt. Vaklövedékeket kellett a csőbe beereszteni: mikor leért, akkor ha éles lett volna, akkor már röpül is, de mink csak vaktöltényeket raktunk bele. Egyszer volt lőgyakorlat, úgyhogy láttuk is, hogy mit csinál az: olyan százötven méterre elénk lőttünk, és aztán elmentünk megnézni, hogy mire képes. Szörnyű, borzasztó pusztítást tudott csinálni, no de ez se volt titkos fegyver, ezt az oroszoknál sorozatban gyártották. De értékes volt, hát mit mondjak: a repülőgépet is helyettesítette, a nehézágyúkat is, hatalmas rombolást csinált. El lehet képzelni, hogy egy tizenkét centi vastagságú, hosszú akna leesik, szétrobban millió részre, ott igen sok halott van. Ezekkel gyakorlatoztunk, ez volt az egyetlen olyan valami, amire emlékszem, hogy na, jó. Az elején a németeknek szükségük volt ránk, barátságosak voltak, de a végén már elvették az aknavetőket, a magyar hadsereget ők már akkor nem tartották megbízhatónak, majdnem fogságban voltunk náluk. Elvették még a kezdetleges magyar fegyvereket is, és lett ásó, lapát és csákány, akkor lett belőlünk egy csatorna- vagy tankcsapdaásó alakulat. Csak mink, a tisztek hagyhattuk meg magunknak a pisztolyt, oldalfegyvert, semmi mást. 1945. IV. 7. A németektől kapott fegyvereket elszedik tőlünk. 1945. IV. 8. Légiriadó alatt először bombázták Südlagert. Két szőnyeget kaptunk. Kint voltunk a riadóhelyen. Az ezrednek több halott, sebesült és lóvesztesége volt. A tábor részei találatokat kaptak. A századunk körlete veszteséget nem szenvedett. Már akkor több napja légiriadók voltak. Volt egy kijelölt helyünk a laktanya körzetén kívül, olyan erdőszélen, oda kellett kivonulni az alakulatoknak a riadó megszólalásakor. Nekünk akkor az volt a parancs, megszólalt a légiriadó, kiabálás, fütyülés és gyerünk, megyünk ki. Igyekeztünk alakulatban menni, de az már nem úgy volt, hogy pontosan lépni, mindenki ballal, jobbal: összeálltunk és mentünk ki az erdő szélére. Elég messzire voltunk, az egy kiszámított tisztes távolság volt a laktanyától. Lefeküdtünk oda, már szép idő volt, és távcsővel meg az nélkül is néztük a Liberátorokat, ahogyan tömegesen jöttek. Már egyszerűen nem csináltunk belőle ügyet, kimentünk oda és csinált mindenki, amitakart, egyszerűen pihentünk. Aztán egyszer mégiscsak elkapta a Südlagert is a bombázás: kezdtek erősen sípolni azok a bombák, leestek és aztán már azok a rettenetes robbanások, sorozatban, egymás után, szórta szét a földet, hogyha földre esett a bomba. Egy kötelék szórta a
