Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
83 Párkányban bementünk a vöröskeresztes irodába, mindjárt leültettek. Kiált a konyhába, fiatalembernek reggelit. Az asszony mindjárt elkezdett gépelni, hogy honnan jövök, hova megyek, minden, aztán megírta nekem a vonatjegyet. Azt mondja, itt marad éjjel aludni, mert hogy csak holnap reggel fog menni vonat. Mondom, nem maradok itten, megyek és megyek, minél hamarébb haza, már másfél éve nem voltam otthon, nem tudnak róla, hogy merre vagyok. Aztán jól van, azt mondja, nem tartsuk magát vissza. Aztán megint csak bekiáltott, a fiatalembernek az útravalót. Kaptam húskonzervet, marmaládlit és kenyeret, meg talán vajat is. Megköszöntem neki, aztán elmentem ki az állomásra. (Batoska József, 1946 júniusa) A veszélyt nem csak az otthoniak jelenthették, de a szovjet katonák is, néha csak pár kilométerrel az otthontól: Ahogy bejöttünk Újvárba, a szlovák partizánok megrohantak. Nem bántottak, de leszedtek mindent. Mire leszedték és jöttek le, jöttek az oroszok, mindent elszedtek tőlük és jól elpofozták őket. Volt legalább két szakasz, az a negyven-ötven szlovák, és legalább ugyanannyi orosz jött. Elmentek, jött egy másik gárda. Ugye állt a vonat, olyankor el se mert indulni. Most képzelje el, jöttek megint, egy kis ruszki észrevette a megmaradt csomagomat és elvitte. (Nagy Béla, 1945 ősze) Beértünk Pozsonyba, leugráltunk. Farkaséi asszonyok jöttek piacra, Sellye felől, és mondták, hogy mi van. Fel akartunk szállni az éjféli vonatra, ami Budapestre ment, azt mondják: Isten áldjon meg benneteket, ne menjetek, ez a rablóvonat, már nem egyet kiloptak, elvették tőle a csomagokat és kilökték. (Papp Imre, 1945 augusztusa) Egy öreg farkaséi vett fel Nemesócsán a kocsira, a gútai malomba hozta a búzát őrleni. Bejöttünk Gútára, az orosz hogy kudá? Mondta az öreg, hogy megyünk a malomba, kenyérnek. Hogy hát a gyerek? Ugye a német nadrág rajtam volt, német tiszti csizma, meg az amerikai blúz. Hogy száljak le - észrevette a csizmát. Hogy van-e papír? Hát nincsen. Az öreget elengedték, engem meg becsuktak a pincébe. Idáig eljutottam, most meg már itt esz meg a fene! Még az öregnek kiabáltam, hogy papa, üzenjen valahogyan haza, mert ennek nem lesz jó vége. A csizmát lehúzták a lábamról, és becsuktak oda egy oroszt hozzám. Kérdi, hogy van-e cigarettám? Volt amerikai meg német cigarettám, elszívta az összesei. Reggel kiengedték, engem nem engedtek. Jött egy kis gyerek, az tolmácsolt: ha hoznak papírt, én is mehetek. Hogy nem-e vagyok SS? Mondom, nem, nincs semmi jel, egyáltalán, aztán úgy volt, hogy apám odajött úgy tizenegy óra felé, dél felé, akkor aztán kiengedtek. (Bódi Ferenc, 1945 szeptember utolja) Mint ahogyan erős élmény volt az elutazás hazulról, az életveszélyes helyzetek (bombázások, fronti események), vagy a fogságba esés, a hazaérkezés is egy olyan érzelemdús esemény volt, amit egyetlen visszaemlékezőm sem felejtett el. Leszálltam Szencen és akkor azt a négy kilométert gyalogoltam haza. Találkoztam a testvéreimmel az úton, és nem vettek észre, hogy én vagyok az. Hazajövök, és volt ott sírás! Asztalon volt a kenyér, és mondtam, hogy ehetek belőle? Aztán ők is sírtak. (Ivancsík Ferenc, 1946 tavasza, Szenckirályfa) 1946. február 22-én érkeztünk haza. Nagy öröm volt a családban, otthon minden ruhámat levetettem, lelocsolták petróleummal, be a kemencébe. Csak a jó bakancsok maradtak. (Kiaszta Zoltán, Nagymácséd) Látom, hogy a kapun valami tábla, rá volt írva valami oroszul, hát mi lehet ez? A konyhaajtó be volt csukva, nem tudtam bemenni, aztán felmentem a padlásra, ott mindig széna volt meg here az állatoknak, abba ástam belé magamat. Úgy aludtam,
