Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
84 mint a bunda. Reggel odajött az apám, mellém szúr a vasvillával. Mit csinálsz itt?!? Mondom, én vagyok! Aztán észrevette, ki vagyok, és azt mondja, te szamár, miért nem jöttél be? Megölhettelek volna! (Petra Ľudovít, Vágsellye, 1946 októbere) Itt van a hetényi állomástól egy kicsit messzebbre, Ibolyásnak hívják, csak pár ház van ott. Jöttünk a korai vonattal, és mikor megláttuk, majd kirepültünk az ablakon, úgy örültünk, hogy már itt van a hetényi állomás, bizony. (Henczné Sárai Eszter, 1945 novembere) Este érkeztünk meg Dunaszerdahelyre, sötéttel, nyolc-kilenc óra felé. Bős tizenkét kilométer, akkor futás neki, voltunk hetvenhárman. Akkor kiabálva, mert nem volt jármű, meg telefonok, nem tudták, hogy jönnek a leventék haza, de valaki elment mellettünk és bejelentette, hogy jönnek a leventék haza. Ó, hát ügyi mindenki várt már bennünket. (Gottlieb Ervin, 1946 tavasza) Vasárnapi nap volt, mikor megérkeztem haza. Mentem be az udvarba, az anyám fát vitt be a kamarából. Meglátott, mindjárt kiabált, hogy itthon a Laci! A bátyám is elvolt, de az már hamarább otthon volt, mint én. Mindjárt ügyi tele lett asszonnyal az udvar, nem láttad ezt, nem láttad azt, nem találkoztál ezzel? Aztán hazajöttek végűre. A bátyám, azt mondja, vetkőzz le és megyünk borbélyhoz, ilyen nagy hajjal nem lehet lenni. Aztán sokan jöttek még érdeklődni, hogy nem-e láttam ezt, nem-e találkoztam ezzel, de hát nem tudtam én semmit se mondani, mert akivel találkoztam, az már el is ment haza, a vízkeletiek, hegyiek. (Benkovics László, Nemeskosút, 1946 nyara) Hazajöttünk, otthon azt mondtuk, hogy hát jobb volt kint. Abban az időben itt elég silány helyzet volt azért, 1946-ben, tavasszal. Hát jobb volt kint, nem volt gondunk semmire. (író Ernő, Csütörtök) Nótaszóval érkeztünk haza 1945. szeptember 18-án este fél kilenckor, kukoricafosztásban találtam mindenkit. Megvolt a nagy öröm, sírással, nevetéssel telt az egész éjszaka. Amikor enni kínáltak és elővettem a fehér cipót, az amerikai húskonzervet a narancslekvárral, csak néztek, hogy még ilyen is létezik, hogy a fogoly útravalót is kap. Ugyanis 82 kiló voltam. A bátyám három héttel énelőttem jött haza a szovjet paradicsomból - 36 kiló volt. Másnap mindjárt nekiálltam a sarját kaszálni, mivel a bátyám nem tudott semmit sem dolgozni, csak éppen lézengett. Utána jött az összes őszi munkák végzése. Alig tudtam az őszi vetést elvégezni, október 25-én vittek Csehországba kényszermunkára. (Balázs László, Csicsó) Hát gondolja el, egy nyolcvanöt kilós regruta voltam, úgy rukkoltam be, és aztán hazajöttem negyvenkilenc kilóval. Nem ismertek meg, bizony. Sárosfán volt orvos, anyám azt hívta ki hozzám, azt mondta, hogy igen gyöngén etessen csak. Hát én hála isten, kilábaltam. Már küencvenegy éves vagyok, és itt vagyok még most is. (Tóth Mihály, Gelle, 1945 augusztusa) Zárszó A huszadik század első felében született közép-európaiak sorsa megehetősen zaklatott volt. Sok nyugati hadifogságból hazaérkezőnek még szabadulásuk után sem vált egyszerűvé az életük. A háború utáni időszak a csehszlovákiai magyarok számára a hontalanság éveit jelentette, amit a kommunista diktatúra négy évtizede követett. Mindez a szabadság és sok esetben a vagyon elvesztésével, a represszió többféle formáival, államosítással, kollektivizálással járt. Egyeseket ez jobban érintett, másokat kevésbé. Néhány Nyugatról hazafelé induló visszaemlékezőm haza
