Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

pusztulunk el, Dunán. De azért én már akkor tudtam úszni, de már október, november volt, hideg, nem lett volna jó. (László Jenő)

Komáromban kiszálltam, találkoztam komáromiakkal: te ne menj haza, innen minden magyart visznek el, lehet, hogy a tieid már otthon sincsenek. Akkor volt a kitelepítés. Hú, a betyárját, hát minek jöttem én el? Még megjegyzem, volt egypár új zoknim, a magyarok elszedték, mert hogy nekik az is kell. Azt mondják, hogy minden ember ember, csak nem minden ember emberséges ember. (Nagy József, 1946 decembere)

Híd nem volt, mert föl volt robbantva, csak pontonhíd. Még volt akkor jó bakancsom, azt az oroszok levetették velem, kaptam helyette egy olyan rossz vászoncsizmát, alig ment föl a lábamra. Volt még bőrcsizmának valóm is, megvolt a talpa is hozzá, bőr, minden - csak eztet el ne vegyék. Hát, mit ad isten, jövünk a pontonhídon, megállítanak a cseh katonák, hogy rakodjunk le, mit viszünk? No mondom, most már ámen ennek is. Egy előttünk valónak rettentő nagy batyuja volt: bontsa ki a batyuját! Kidöntötte, mindenféle női ruhák, ringy-rongy volt benne, nem tudom milyen zsibárus lehetett. Mondta a katona, menjenek. így menekítettem meg a bőrcsizmának valót. De az orosz csizmával alig tudtam átjönni Komáromig, Komáromnak a végénél már le kellett vetnem, meztéláb jöttem. (Héder Ferenc, 1945 szeptembere)

Akár Pozsonyon, akár Magyarországon és a Dunán keresztül jöttek a visszaemlékezőim hazafelé, az út utolsó szakaszán is óvatosnak kellett lenniük. A két állam közötti ellenségeskedés sokszor az emberek között is érezhető volt.

Összetalálkoztam kisfaluéi cigányasszonyokkal, azok meg ösmertek engem. Mondták, hogy menjek velük, ne várjam a vonatot. Olyan gyönge voltam, mint a légy, mondom, nem tudok én velük menni. De csak menjek, majd jönnek autók, fölveszik. A cigányasszonyok tudták, hogy hol vannak szlovák katonák, kikerültük őket, hogy meg ne fogjanak. Püspökin azt mondták, itt nincs, már mehetünk nyugodtan, de hát ott is voltak. Elkaptak, és azok engem úgy megvertek! Kurva maďarský vojak,126 az végett. Hát nem volt más ruhám, csak a katonaruha. Az volt a szerencsém, hogy ott valami civil ember volt, biztos valami fejes lehetett, meglátta, hogy bevittek, utánam jött, az vett ki közülük. (Tóth Mihály, 1945 augusztusa)

A visszaemlékezőim ösztönszerűen vagy a figyelmeztetések után minél észrevehetetlenebbek akartak lenni. Többen olyan híreket is hallottak, hogy a magyarul beszélő utasokat egyszerűen kihajították a robogó vonatból. Persze, voltak példák olyan vasutasokról is, akik a volt hadifoglyokkal szemben emberséges módon viselkedtek, és megmutatták segítőkészségüket.

A sötétben találkoztunk egy lámpás vasutassal. Nem tudom, mit vizsgált az állomáson, hát ő is megijedt, meg mink is. Magyarul beszéltünk és megszólalt olyan tört magyarsággal, kérdezi tőlünk, hogy kik vagyunk? Az egyik gyerek olyan eleven volt, azt mondja, jövünk haza Németországból, minket eldeportáltak. Azt mondja, hogy a városba ne menjünk be, mert a katonák elveszik a cuccainkat. Katonai borjút hoztam, abban voltak a cuccaim becsomagolva, fejemen román katonasipka, kabát is, meg német rövidszárú katonacsizma. A nadrág már nem tudom, milyen volt, mert leszakadt, aztán ott szereztem valamit helyette. (E. S. 1945 nyara)

126 magyar katona