Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

Komáromban úgy hoztak át bennünket csónakkal. Itt már aztán mikor jöttünk hazafele, az utasok pogácsával, mindennel tömtek bennünket, mert mindenki azt kérdezte, honnét jövünk, nem-e tudunk rokonokról, mindenkinek volt hozzátartozója, aki hiányzott. No hát így értünk aztán haza. (Vajda István - Felsőszeli, 1946 májusa)

A felvidéki nyugatosok számára a Magyarországon keresztül vezető útnak volt egy hátránya is. 1945-ben és 1946-ban, amikor a nyugatosok hazaérkeztek, a Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony rossz volt, és ennek következtében a közös országhatár csak nehezen volt átjárható. A visszaemlékezőim egy része megpróbálkozott hivatalosan átjutni, ami legtöbbször azt jelentette, hogy a hazaérkezőnek Budapesten a csehszlovák követségen dokumentumokat kellett intéznie. Egy kis szerencsével ezeket ki is állították, és mehetett az országhatár felé.

Bejutottunk egész Pestre, a Déli pályaudvarra. Kerestük a vöröskeresztet, hát mindjárt kaptunk enni, mindjárt jegyet is kaptunk, egész hétre, utazhattunk mindenféle vonattal, villamossal, vagy busszal. Megkerestük a cseh konzulátust, be akarunk menni, ott áll egy cseh katona a kapuban, nem akart beengedni. Mondtuk neki, hogy innen és innen jövünk, ide és ide akarunk menni, Csehszlovákiába. Aztán nagy nehezen beengedett, bemegyünk az irodába. Honnét és hova akarnak menni? Mondjuk, ide és ide. Beírtak a nagy könyvbe, de ott már szabadjegyet vagy valamit nem adtak, semmit. (Batoska József, 1946 júniusa)

Pestre mentünk, személyvonat tetején feküdtünk, sorban. Három napig voltunk ott. Mondták, hogy menjünk a csehszlovák konzulhoz, ott elintézik, hogy átjöhessünk ide. A Népgondozó Hivatalba meg azért, mert ott kaptunk levest kenyérrel - ilyen hadifoglyok, ahogy jönnek, ott valami élelmet kapnak. Aztán a csehszlovák konzulnál is kihallgattak bennünket, hogy hogyan mentünk ki, mit csináltunk Németországban. (Matus Géza, 1946 júniusa)

Fölkerültem Pestre, már ottan többen voltunk olyanok, akik a felvidékiekhez tartoztak, és ott a kirendeltségen vagy konzulátuson adtak egy bumázskát, azzal jöttünk át Szobnál és így jöttünk haza Perbetére. (Sukola Mihály, 1945 októbere) Többen fölöslegesnek találták a budapesti kitérőt. Ők iratok nélkül próbáltak átjutni az államhatáron. Akár legálisan, dokumentumokkal indultak útnak, nemegyszer megtörtént, hogy a határ magyar felén szovjet katonákkal, a szlovák oldalon pedig csehszlovák katonákkal volt problémájuk. A többé vagy kevésbé értékes nyugati készletekkel felcsomagolt hazatérőkre nem csak a szovjet vagy a csehszlovák határőrök figyeltek - több negatív esete volt a visszaemlékezőimnek a magyar katonákkal is. Többen olyat is említettek, hogy le kellett adniuk a régi magyar egyenruhájukat, a szegényes új honvédségnek ezekre is szüksége volt.

Komáromba eljutottunk vonattal. A Vág-híd föl volt robbantva, akkor nem volt közlekedés, és itt ilyen halászokat vagy kiket megkértünk, csónakokkal átvittek bennünket a vasúti híd mellett, és onnan mentünk haza Hetényre. (Csintalan Miklós, 1946 januárja)

Nagyhajósnál volt a katonai parancsnokság, és hogy menjünk oda. Ott elvették a csizmáinkat, azt mondták, hogy ne vigyétek, mert a tótok elviszik tőletek. Persze aztán mink nem is láttunk tótot. Jó új csizmák voltak, jó lett volna az itthon, nem gondoltuk, hogy elveszik ezek a marha ostoba magyarok, már megint azt kell mondanom. A medvei híd nem volt, föl volt robbantva, ladikon hozott át bennünket egy Barát nevű patasi manusz. Ketten voltunk a Karcsival, meg ez a manusz, valamit szajrézott is, a ladikja úgy meg volt rakva, hogy csak úgy csapkodott be a víz. Itt