Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

80 Soha nem felejtem el, bevittek bennünket Kaposvárra, úgy mondták, hogy a

vágóhíd, ott volt valami gimnázium, abban helyeztek el bennünket. De akkor már nekünk ilyen titkos megmondta, hogy mivel ti csehszlovákiaiak vagytok, elengednek biztosan haza benneteket. Aztán szabályosan vallattak bennünket, hogy miért mentünk ki külföldre. Volt egy vallatónő, amúgy igen szép asszony volt, de a szája az olyan, hogy a béresé nem különb. És soha nem felejtem el, volt egy fiú közöttünk, erős dioptriája volt, és a nő nagyon mondta neki, hogy teneked az apád nyilas volt, azért mentél nyugatra. Az meg bölcsen hallgatott, nem szólt semmit, talán negyedóráig szidta ötét. És akkor a gyerek, ne haragudjon nagyságos asszony, én kocagyerek vagyok, nincs is apám. Az egész nép, aki bent volt, mind nevettünk, és azt mondták, hogy mindegyikünket becsuknak. (Vajda István - Felsőszeli, 1946 májusa)

A volt hadifoglyok egy olyan Magyarországba érkeztek meg, ahol új vezetők voltak a kormányrúdnál, nagyok voltak az emberi és anyagi veszteségek, és ahol a világtörténelem legnagyobb inflációja játszódott le: amikor a pengőbankók értéktelen papírdarabnak számítottak. Ezek a nehézségek pedig jelentős mértékben befolyásolták azt a bánásmódot is, amiben a nyugatról és keletről érkező volt hadifoglyok részesültek. A Népjóléti Minisztérium 1946 júliusában állította fel a hadifogolygondozó osztályát, ezen kívül a Vöröskereszt és az egyházak is segítették a hazatérőket.125

Egy minden kényelemmel ellátott amerikai betegszállító vonattal hoztak Magyarországra. A németeknél és nálunk, magyaroknál is háborús jelszó az volt a »Mindent a katonáknak, a haza védőinek«, de ezt igazán csak az amerikaiak valósították meg. (Kemény József, 1946 januárja)

Mosonmagyaróváron megállt a vonat, kiszálltunk, persze eldaloltuk a magyar himnuszt. Mikor ez megvolt, no hogy kapunk gulyást. Hú, az meg kellett, mert éhesek voltunk. Fölsorakoztattak bennünket, öt kondérban főt a babgulyás, de nem lehetett közel menni, pedig azt hittük, mindjárt kapjuk. Végig kellett éljenezni a Rákosinak a beszédjét, hogy ennek köszönhető ez meg az. Tapsoltunk, de az éhség tapsolt, hogy hamarabb együnk. (Héder Ferenc, 1945 szeptembere)

Magyarországon csak nehezen lehetett volna olyan családot találni, amelyet ne érintett volna közvetlenül a háború, legyen szó elesett, eltűnt, vagy a hadifogolytáborok egyikében szenvedő családtagról. Ismétlődő jelenet volt az is - mind a nyugatosok, mind a szovjet hadifogságból érkezők esetében is -, hogy a civilek, elsősorban nők sokasága kereste az elveszett családtagokat, rokonokat. Sokan közülük segítséget is nyújtottak a hazatérőknek.

Mikor szabadon bocsájtottak bennünket Kaposváron, éhesek voltunk. Kint a civilek vártak már bennünket, érdekelte őket minden, hogy nincs-e valami eladnivaló. Mondtuk, hogy van, de csak élelemért, aztán eladtunk inget, pokrócot, még valami zoknit. Kaptunk érte egy darab sonkát és egy jó nagy karéj kenyeret, meg huszonnégy pogácsát. Aztán egy másik helyen elbeszélgettünk. Az illető mondta a fiának a nevét, hogy véletlenül nem-e hallottunk róla, nem-e volt abban a lágerban, az is kint volt fogságban valahol. Mondtuk, hogy egyáltalán, olyan nevűről nem tudunk. (Matus Géza, 1946 júniusa)

125 Stark 2006, 242-245.