Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

beszéltek, Erdélybe, Romániába mentek, amit össze tudtak szedni cuccot maguk- 71 nak, a háború után, azt vitték haza. Minden szerelvényre bevettek maguk mellé öthatgyereket, ilyent, mint én is. (E. S., kb. 1945 nyara)

A kupéban mellettem ült egy zsidó lányka, olyan tizenhat éves lehetett, rövid haja volt neki. Ungvári volt, kikérdeztem ötét. Ide nézzen, és mutatta, hogy a tablettákat bevarrta a kabátjába, és azt mondta: ha nem talál otthon a családjából senkit, agyoncsap valakit és aztán beveszi a mérget. (Vadkerti József, 1945 júniusa)

Az ókor végi nagy népvándorlás ideje óta nem voltak akkora népmozgások Európában, mint a háború utáni hónapokban és években. A kitelepítések elsősorban azokat a németeket sújtották, akik az új Németország és Ausztria határain kívül maradtak, több Nyugatról érkező visszaemlékezőmnek is volt ezekkel kapcsolatban emléke:

Mikor 1946-ban jöttünk haza a vonattal, összetalálkozott a két vonat - a németeket vitték ki a csehek, panaszkodtak, hogy mindenük ebben a csomagba van. (Brezovszky Árpád)

A visszaemlékezőim szülőfalvai, városai 1945 után újra Csehszlovákia részévé váltak, és az új csehszlovák politikai elit egy olyan államot akart építeni, amelyben nemcsak a németeknek, hanem a magyaroknak sem lehetett jövője. A győztesek oldalán elhelyezkedő Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia hamarabb kikérhette állampolgárait a fogolytáborokból. így a szövetséges haderők kötelékében harcoló jugoszlávok, románok és csehszlovákok átvehették és őrizhették saját honfitársaikat.113 Ahogyan Tárcái Béla írja, ezt a magyarok is igyekeztek kihasználni, de csak a következő szűrőállomásig jutottak el, ahol a választott nemzet tisztjei vizsgálták meg a jelentkezőket, és kíméletlenül visszadobták azokat, akik nem tudták bizonyítani illetőségüket.114 Ahogy látni fogjuk, a felvidéki visszaemlékezőim helyzete szerencsére nem volt ilyen egyértelmű.

A visszaemlékezőim legnagyobb része, elsősorban azok, akik a nyugati kalandjuk egy részét táborokban töltötték, említette a csehszlovák delegációkat, amelyek a nyugati zónákban a restaurált Csehszlovákia területéről származó személyeket keresték. Néhányuk arról számolt be, hogy a delegációk a foglyok, esetleg azoknak a szülei nemzetiségére kérdeztek rá: ha a szülők egyike szlovák (illetve cseh) nemzetiségű volt, a foglyot is szlováknak (illetve csehnek) lehetett minősíteni, és így be lehetett őt sorolni a hazafelé induló transzportba. Sokan kihasználták a helyzetet és hazudtak saját, illetve szüleik nemzetiségéről.

Legtöbbjüket a delegáció tagjai kikérdezték, tudnak-e szlovákul. Ennek során főleg azoknak a felvidéki magyaroknak volt előnyük, akik kevert nemzetiségű területekről származtak (a döntőbírói terület északi részei, vagy olyan községek, ahol cseh, morva, illetve szlovák kolóniák voltak), továbbá azoknak az idősebb személyeknek, akik az első csehszlovák köztárság alatt a csehszlovák hadseregben szolgáltak, illetve tanulmányaik alatt vagy a munkájukkal kapcsolatban tanultak meg szlovákul vagy csehül. Ellenkezőleg, azok a fiatalabb fiúk, akik tiszta magyar falvakból származtak, és 1938- igcsak minimális szlovák nyelvtudást tudtak az iskolában felszedni, hátrányban voltak.

Tekintettel a háború utáni Csehszlovákia politikájára, valószínű, hogy az említett delegációknak az volt a feladatuk, hogy kimondottan cseh, szlovák, ruszin, esetleg

113 Tárcái 1992, 54-55.

114 Tárcái 1992, 31.