Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

elhurcolt zsidó és roma nemzetiségű személyeket keressenek, akik valahogyan Nyugatra kényszerültek. A helyzet viszont több visszaérőlékezőm esetében nem volt olyan egyértelmű: a delegációkban voltak segítőkész tagok is, de ugyanúgy a magyarokkal kevésbé szimpatizáló személyek is. Néhányan, mint például Lengyel István is - bár ő is szlovákul kommunikált - azt állította, hogy őt kimondottan a származási helye alapján hozták haza.

Voltunk Hamburgban is, és ottan szedték ki a felvidékieket - de csak aztot vitték el, aki tudott szlovákul. Aki nem, annak ott kellett maradni. Én nem tudtam hazajönni, mert szlovákul nem tudtam. Ha tudtam volna gagyogni legalább, akkor hazajöttem volna. (Benkovics László, kb. 1945 ősze)

December 20-a körül kijött egy csehszlovák katonai bizottság. A felvidékiek már akkor külön barakkban voltak. Egyenként mindenkit kihallgattak, szlovákul, mi a neve, hol és mikor született, mivel foglalkozik. Akik abszolút nem tudtak szlovákul, azokkal nagyobb probléma volt, azokat visszatették, esetleg a magyar táborba, de általában kevésről tudok. A magyarok azok még maradtak tovább. Akkor azt mondták, hogy rövidesen haza fogunk kerülni. (Strasser Ferenc, Bocholt)

Bejelentették, hogy Magyarországnak a Felvidéke már nem Magyarország, hanem Csehszlovákia, úgyhogy nekünk szlovákokhoz kellett jelentkezni - de azt kellett mondani, hogy vagy az apám, vagy az anyám szlovák. Mert ha nem, akkor azt mondta volna, magyar vagyok, vittek volna Magyarországra, aztán onnan még haza kellett volna ide jönnöm. Ugye hazudtunk. (Gottlieb Ervin, Wolfsburg, kb. 1945 ősze)

Kijött oda egy csehszlovák delegáció, kellett mennünk levizsgázni szlovák nyelvből. Voltak újváriak közöttünk, sok tudott szlovákul, hát én nem tudtam semmit, azt se tudtam, mi az a poď sem. Aztán mindig este, mondok ide figyeljetek, magyaroktól mit kérdeznek? Hogy ako sa voláš, meg otec ako sa volá, matka ako sa volá, ilyeneket. Aztán betanultam ezeket, és mikor odamentem, le kellett elöl ülnöm, és no, ako sa voláš? Mondom neki, hogy hogyan. Otec? Azt is lefeleltem. No dobre, dobre, naučíš sa, naučíš sa,115 azt mondja. Ilyen simán ment. De volt köztünk egy kassai gyerek, Gyöngyösi nevezetű, és tudott még szlovákul is valamennyit. De Gyöngyösi volt akkor valami magyar miniszter, és mikor mondta a gyerek, hogy hogy hívják, kizavarta ötét, von! (Dibusz János, Borghorst, kb. 1946 tavasza)

Jött egy cseh katonatiszt és összeírt bennünket. Akkor már tudtuk, hogy mink már megint csehszlovákok vagyunk, és az egész csoportunk jelentkezett. Aztán minket úgy hoztak haza, vonattal. Hazudtunk, vagy azt mondtuk, hogy az apánk szlovák, vagy hogy az anyánk, mert tudtunk valamit szlovákul, iskolába jártunk, akkor is tanultunk már szlovákul. Volt egy Rákóczi Ferenc nevű köztünk, az is bősi volt, de nem vette föl a cseh tiszt, az aztán magyarokkal jött haza. (Brezovszky Árpád, Heeslingen, 1945/46 tele)

Egy szlovák főhadnagy meg egy cseh százados jött. A százados az már idősebb katona volt, amúgy egy vagány gyerek volt. De a főhadnagy az vaddisznó volt. Mikor odajöttek, beszélgetni kellett, ilyen kisebb vizsga volt ez - csehül is tudtam, meg németül is. Sokat, főleg akik a főhadnagyhoz kerültek, azokat kirúgta mindjárt. De én meg igen jóba kerültem a századossal, mert tudtam csehül, és hozzá kerültem. (Horesnyi Antal)

115 gyere ide. / hogy hívnak, apádat hogy hívják, anyádat hogy hívják / Na jól van, majd megtanulsz