Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

66 Útközben láttam Berlint is, el volt planérozva. Orosz katonákat is láttam, az

őrséget, ottan henteregtek az ágyban, feküdtek fegyverrel, át is kontrolláltak bennünket. Berlin az gyönyörű szép város volt, de már mikor jöttünk haza, le volt bombázva, úgyhogy csak a kémények álltak itt-ott. Gondolhatod, hogy amikor valahol valamit bombáznak, ottan égni kell mindennek. (Bandri Nándor, 1945 júliusa)

A hazafelé vezető úton is az ember volt a legrizikósabb tényező. A kiszámíthatatlan embertömegen kívül, amely Európa-szerte kóborolt, a nyugati zónákban a szövetséges katonák is problémát jelenthettek. Batoska Józsefet és Molnár Lajost például az amerikaiak börtönbe zárták, mert azt hitték róluk, hogy bűnözők. Az egész helyzet szerencsés módon tisztázódott, egyrészt annak köszönhetően, hogy az egyik amerikai katona magyar származású volt.

Az út legveszélyesebb része a nyugati megszállási zónák elhagyása után kezdődött. A háború utáni első hónapok voltak a legkritikusabbak, ahogy ezt több visszaemlékezőm története is bizonyítja: Sulci József, Varga Gusztáv vagy Tóth István Nyugatról visszatérve kerültek a szovjetek kezébe, és csak évek múltán térhettek haza a Szovjetunióból. Az út akkor vált biztonságosabbá, amikor a háború utáni helyzet megnyugodott; azon kívül, hogy a Szovjetunióba való elhurcolás rizikója csökkent javultak a közlekedési lehetőségek, és az utakon is jobb volt a közbiztonság. Nem mindig érte meg hamarább hazaindulni, az is előfordult, hogy az aktívabbak később értek haza, mint a passzívan várakozók:

Voltak ott nagyobbak, akik nem akartak ott maradni. Senkinek nem leszünk itten a cselédje, jövünk haza! Átmentek az angol zónából az oroszba, aztán nagyon sokára kerültek haza. Szudéta-vidékre vitték őket. Egyik, Tornóci András, annak az volt a szerencséje, hogy egy szudéta családnak megtetszett, és elvitték őtet. Markos gyerek volt, már akkor tizennyolc éves, cseléd lett, úgyhogy négy évig ott is volt cseheknél, az után jött csak haza. (Nagy Béla)

Néhány visszaemlékezőm, mint például Szkurák Lajos, találékonyabb volt: Elindultunk hazafelé. Persze, mindenhol igazoltatás volt, úgyhogy nem magyaroknak adtuk elő magunkat, hanem szlovákoknak. Miért? Mert találkoztunk egy csehszlovák katonával, bazini volt, és azt mondja, gyerekek, ez a terület vissza fog esni Csehszlovákiához. Hát mit csináljunk? Szereztünk mindenféle rongyokat, csináltunk egy csehszlovák zászlót. Az ember olyan helyen úgy csinál, ahogy neki passzol. Persze jöttünk minden nap harminc-negyven kilométert, reggel hét órától este hétig. (Szkurák Lajos, kb. 1945 májusa)

A nyugatosok legnagyobb részének, akik táborokba voltak zárva, persze nem volt nagyon más választásuk, mint az elbocsátásukra várni. Akárcsak a volt szovjet hadifoglyok, néha a nyugatos adatközlőim is ígéretet kaptak a gyors hazajutásra, ami végül nem bizonyult igaznak.

Aztán jöttek az amerikaiak. Mink, magyarok jó páran voltunk, magyarul beszéltünk, és egy amerikai katona megszólalt, hogy magyarok vagytok? Hogy magyarok. Mondjuk neki, mikor mehetünk haza? Még csak akkor első nap volt, mink meg hogy mikor mehetünk haza... Azt mondja, még egy nap a háború, aztán mehettek. Kutyafülit, decemberben jöttünk onnan el, karácsony előtt. (Tóth Lajos)

A fejesek elintézték, hogy menjünk egy pajtába, mégis, hogy biztonságban legyünk, hátha lesz harc. Dübörögtek a tankok, meg az autók, de aztán azért elpihentünk a padláson, a szénán. Reggel fölkeltünk, és volt ott egy leány, egy ilyen elevenke, az szállt le legelőször a padlásról, kijött. Akkor már a német asszony készítette a tejet nagy edényekben, vitték valahova. Krieg kaput - mondta ennek a