Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

67

leánynak, hogy vége a háborúnak. Visszajött, nos mondja, hogy mi van. Hát mink úgy őrjöngtünk, örültünk, hogy most már mehetünk haza. De aztán mikor jöttünk haza: csak novemberben. (Henczné Sárai Eszter, Rendsburg, 1945. május eleje)

A nyugati szövetségesek az első hadifoglyokat már a front átvonulása után szabadlábra helyezték. Először a szövetséges nemzetek polgárait eresztették szabadon (lengyeleket, franciákat, oroszokat, jugoszlávokat, cseheket, szlovákokat stb.), akik valami folytán a fogolytömegekbe kerültek. 1945 május-júniusában Patton és Bradley nagy sietséggel elbocsátott mintegy félmilliónyi nyugati zónában lévő foglyot, ugyanezt tették az angolok is - az elbocsátási akciónak az „Operation Barleycorn” (árpa hadművelet) nevet adták.108 A britek, akik leghamarabb szabadultak meg a foglyaiktól, 1945. június 4-től nagyobb mennyiségekben eresztették szabadon a bányászokat, földműveseket és mezőgazdasági munkásokat, bár voltak olyanok is, akiket Nagy-Britanniába is elvittek.109 Az adatközlőim közül is többen említették, hogy a hadifoglyok közül szabadon engedtek olyanokat, akik néhány tíz kilométeres távolságban laktak a fogolytábortól:

Aztán már a franciák a németeket kezdték hazaengedni, azokat, akik ott laktak valahol közel, oda tartoztak. (Batoska József, Ludwigshafen, 1945 kora nyara) Vége lett a háborúnak, és ottan rengeteg német katona volt. De május 9-e után mit vettünk észre? Már csak mink, magyarok voltunk ottan, a németek eltűntek mind, elengedték őket az angolok. Flensburg nagy hajókikötő a dán határon, és jött a hír, hogy már partra szálltak az angolok, de mink onnan messzebb voltunk, lehetett tőlünk egy tíz kilométerre is az a kikötő. De mink nem is láttunk angolt, csak jött a hír, hogy már itt vannak. (író Ernő, 1945 májusa)

Ahogy már említettük, az elbocsátás szempontjából azok voltak előnyös helyzetben, akikben a szövetségesek nem láttak olyan nagy veszélyt: elsősorban az idős katonák, betegek vagy a legfiatalabb leventék. Néhány visszaemlékezőm ügyeskedett, és így hamarább tudott hazajutni:

Szerencsém volt, a lágerparancsnok diószegi gyerek volt, Bondor Lipót, az tudott franciául, az mondta meg, hogy a tizennyolc éven aluli leventéket, meg az ötven éven felülieket elengedik. Szőrös voltam, és egy somorjai borbélynak sikerült a gatyaráncába behozni a borotváját, ő borotvált meg mindenféle hab nélkül, hogy fiatalabbnak nézzek ki. Mentem, és kiállították az elbocsájtó levelet. Úgy jöttem haza, leventékkel. (Tóth Mihály, egy nagy francia láger, 1945 nyara)

1945. augusztus vége felé a tizennyolc éven aluliak mehettek haza. Hát én már elmúltam, mit csinálok? Fogtam szépen egy tollat, igazolványt, 1926-os vagyok, a hatosból csináltam nyolcast. Jöttek a gyerekek, Imre, mit lehetne csinálni? Hát mit, sorban mindegyiknek, akinek úgy lehetett, hamisítottam a születési évét. Egyik gyerek a német parancsnoknak bejelentette, hogy csaltunk. A parancsnok megnézte, no, ezt jól csináltad, csak menjetek, hisz úgy sincs már mit enni, mert akkor már visszajöttek a franciák, vették át a parancsnokságot. (Papp Imre, Rajna mente) Ahogy teltek a hetek és hónapok, a helyzet egyre nyugodtabb volt, és az utazási lehetőségek is javultak. Elkezdődhetett a hadifoglyok szervezett hazaszállítása. A transzportok elsőként az angol és amerikai zónákból indultak hazafelé, 1945 őszén. A szállítások megkönnyítése érdekében speciális elbocsátó táborokká ala-108 Tárcái 1992, 31, 34.

109 Knopp 2009, 99-100.