Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

alakulatok tagjai, bár az idegenlégió hivatalosan nem toborzott Waffen SS-tagokat.95

Nyugaton sok olyan magyar maradt, akiknek igazi bűneik voltak (nyilasok, csendőrök, vagy a magyar Waffen-SS-hadosztályok katonái), vagy egész egyszerűen csak féltették a jövőjüket hazájuk új rendjében. Tárcái Béla Emlékezés a zord időkre című történelmi bevezetőjében azt írja, hogy a Nyugatra kitelepült magyarok - katonák és civilek - 1947 végéig önkéntes elhatározás alapján hazatérhettek. De körülbelül százezren nem éltek ezzel a lehetőséggel.96

Azokat, akik nem akartak hazatérni, 1946-tól, a nyugati zónák hadifogolytáborainak végleges felszámolása után az UNRRA, 1947 után az IRO (International Refugee Organisation) elnevezésű segélyszervezet menekülttáboraiban helyezték el.97

Volt ott egy olyan derék erős pap, magyarul beszélt: emberek, aki gondolja, az itt maradhat, megkapja az állampolgárságot, kap munkahelyet, lehetőséget. Elmondta, hogy ide figyeljenek, maguk hazamennek, fogják mérni a földet, leütik a karót, de nem tábláznak - te azt megdolgozhatod, de nem a tied lesz. De hát hol maradtunk volna. (Nagy Vince, egy Rajna menti nagyváros, 1946 májusa)

Az angolok toboroztak, hogy nem-e akarunk menni Angliába vagy Franciaországba, szedték össze a fiatal generációt. Volt egy nagyon jó haverom, az ment velük, rá akart engem is beszélni, hogy menjek Angliába. Hogy lesz állásunk, minden, mert ott voltak háborús károk, meg emberi veszteségek, és hogy munkákat szerveznek ott. (Kopáčik Štefan, Schleswig-Holstein, 1945 áprilisa)

Kaptunk parancsot, hogy 1946. július végén, augusztusban fogunk hazamenni. A paraszt elkísért engem vissza a lágerbe, vizet, ennivalót készített az útra, teljesen felcsomagolt, minta fiát. Kijelentették, hogy aki akar Amerikában, Angliában, vagy Franciaországban maradni, nyugodtan maradjon, három év után megkapja az állampolgárságot. Ha tudja a nyelvet legalább olyan hetven százalékban beszélni, akkor megkapja. (Vajda István - Vezekény, Elzász-Lotaringia)

Természetesen nem mindenki a félelmei miatt maradt Nyugaton. Sokan jobb lehetőséget láttak az érvényesüléshez, vagy egyszerűen, mint Halász Imre esetében is, a sors hozta így. Mint sok más leventének, neki is Németországba kellett mennie. A bingeni táborból való szökése után egy Dexheim nevű kisvárosba került, ahol a Wiegel család fogadta őt be. Új hazájából először 1965-ben jutott el szülőfalujába, Ekecsbe - már mint Emmerich Wiegel-Halász:

A haverok mindjárt valami ötödik háznál kaptak helyet, engem meg az asszony továbbvitt, a Wiegelékhez, akik a falu végén laktak. Johann, hozok segítséget az aratáshoz. Á, azt mondja, isten ments, mit csinálok ezzel a gyerekkel? Na, legalább csak az aratás alatt itt marad. Aztán abból az aratás alattból hetven év lett. De engem aztán húsz évig nem engedtek ide haza Csehszlovákiába, mert állítólag egy németbarát fasiszta voltam. Hülyeség, mit érdekelt akkor engem a fasizmus! (Wiegel-Halász Imre, Dexheim)

95 Knopp 2009, 246.

96 Kallós - Vasvári 2006, 13.

97 Gosztonyi 1992, 283.