Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
44 tudtak magyarul. A hadifoglyok számára az ilyen találkozás egy idegen ország bizonytalanságában általában pozitív élmény volt, sőt, előfordultak olyan esetek is, hogy az amerikai magyarok segíteni tudtak nemzettársaiknak. Minket, fiatalokat külön tettek, az iskolában voltunk elhelyezve. Jött egy olyan magas, erős ember, katona volt, és azt mondja magyarul: Jó napot, emberek! Ne féljetek, itten jó dolgotok lesz. (Vajda István - Vezekény, Baden-Würtenberg, 1945. április vége) Akkor láttam először négereket. Egyszer csak jött dzsip, volt benne négy néger. Néztük, hát itt a Szerdahelyi járásban nem is láttam olyan magas embereket. Volt közöttünk három vagy négy gimnazista, tudtak egy kicsit németül, gagyogtak velük. A katonák nem voltak gorombák velünk, mindjárt azt mondták, hát mit kerestek itt? Egy darabig beszélgettünk, egyszer csak beültek a dzsipbe, úgy ahogy szokták - lába kint, nos elhajtottak. Fél óra múlva jött vissza egy amerikai kapitánnyal, az meg tudott magyarul. Hát mit kerestek itten, miért nem szoptok még az anyátoknál, mert voltak közöttünk kicsinyek is. Elmondtuk, hogy jutottunk oda, aztán intézkedett. (Belkovics László, Gardelegen, 1945 áprilisa) Egyszer csak odajön két manusz, azt mondja magyarul, hová való maga? Mondom neki, hogy bacsfai. Azt mondja, ő meg oroszvári, mondta is a nevét és hogy várjak, üljek le. Azt mondja, most már ezek a tiszturak akarnak valamit kérdezni. Egyszer csak megint jött egy katona, az is azt mondja, hogy szerbusz, barátom. Hát magyar hadsereg lehet ez, vagy mi? Jön a két tiszt, leülnek, ez a magyar gyerek volt a tolmács, kikérdeztek, honnan vagyok, hol voltam, hol harcoltunk, merre voltunk? Hoztak egy tepsi babgulyást, hogy nem-e vagyok éhes? De, mondom, éhes vagyok. Odatették elém, szerszámot adtak, megettem jó felét. Valami húszán körülállták, lestek, hogy milyen éhes lehet ez az ember. Aztán azt mondta az egyik magyar, hogy jöhetek mindennap, de senkinek ne mondjak semmit. (Kovács Antal, Wörlitz [?], kb. 1945 májusa) Egy éjjel vittek bennünket az amerikaiak ezekkel a hatalmas nagy autókkal, egyszer csak defektet kaptunk. Cserélték le a kereket, és a sofőr Amerikában született magyar gyerek volt, és a néger, aki vele volt, az is tisztán tudott magyarul - együtt laktak, megtanult a magyar telepen. De még akkor ezt nem tudtuk. Igen rágtak valamit, azt gondoltuk, hogy csokoládé. Azt mondja a Dénes, a kolléga, milyen jó lenne, ha adnának csokoládét. Felnéz a néger, és azt mondja, kértek? Te, jól hallottam? Mintha magyarul mondta volna. Aztán feladott egy kis darabot belőle, a ménkő csapott belé - nem csokoládé volt, hanem műbagó. Hú, akkorákat köptünk tőle, minta lovak. (Vajda István - Felsőszeli, 1945 áprilisa, Dél-Németország) A brit hadsereg Észak-Németország nyugati részeit foglalta el, körülbelül a Münster-Hannover vonalig, valamint Ausztria egyes déli részeit. Amint már említettük, 1945 nyarán a brit zónahatár a fent említett vonaltól több tíz kilométerrel délebbre lett kijelölve. Ezenkívül Nagy-Britannia saját megszállási zónát kapott a háború után megújult Ausztriában, konkrétan Stájerországban és Karintiában.65 A britek a négy észak-német internálóterületen összesen 1,9 millió német hadifoglyot gyűjtöttek össze.66 65 Tárcái 1992, 56-58. 66 Knopp 2009, 99.
