Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

43

Az amerikai hadifogság sok negatív emléket is rejt magában. Példának szolgálnak Ásványi László és Prohászka Marcell történetei a nagy Rajna menti táborokból, nem beszélve Ivancsík Ferenc szörnyű történetéről. A következő példa Levánszky György hadifogsága:

Egy lóversenypályára kerültünk, és egy rakáson sok a harmincezer fogoly. Ott nem számított nekik, mikor reggel hajtottak ki a munkára: egynek volt egy hosszú korbácsa, azzal csapkolódott, mintha birkák lettünk volna. (Levánszky György, München, 1945 júniusa)

Egy amerikai katonát megutáltam. Mindent csináltunk, például pfenigekből „aranygyűrűket”, időnk volt, hozzákerültünk a szerszámokhoz. Fent volt az ujjamon a gyűrű és mikor meglátta, majdnem az ujjamat kitörte: fogta és csavarta az ujjamról. Jézus-Mária, lehúzom, ne, itt van! (Papp Imre, Rajna mente)

Mikor az amerikai katonák osztották ki a kaját, azt a hetvenezer embert a láger felébe szorították. Lerakták az ennivalót, sorba kellett állni és akkor kapott mindenki egy paket kaját, konzervet vagy akármit. És akkor, próba szerencse, ide is nyúltam, emide is - csak azt vettem észre, hogy repülök, seggberúgott az amerikai. (Benyó Ernő, Regensburg, 1945 májusa)

Másnap teli volt a láger, éjjel már le sem tudtál ülni, mert nem volt hely. Naponta ezrével fogták el a hadifoglyokat. Emlékszem rá, éhesek voltunk, ott a lakosságból odajöttek a civil asszonyok, akartak kenyeret bedobni. Az amerikaiak elvették, és az orrunk előtt összegyúrták a kenyeret. (Wiegel-Halász Imre, Osnabrück, 1945 áprilisa után)

Az amerikai fogságban a foglyok fekete bőrű katonákkal is találkoztak, a visszaemlékezőim számára ez volt első alkalom, amikor élőben láttak négert:

A négerek jószívű gyerekek voltak. Nem gyalog jöttek, hanem azokkal a kis autókkal, rendszerint néger sofőr vezette, kint lógott a lába, egy nagy szivar a szájában. Hamar odadobta a szivart, vagy csokoládét, vagy cigarettát adott. (Tóth Mihály, Lippstadt, 1945 márciusa)

Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy amerikai fogságba estünk, mert azok úriemberek voltak, művelt nép. Én azt gondoltam, hogy a néger az olyan buta ember, mint az ökör, de nem igaz, éppen olyan művelt, mint a többi iskolázott ember. Sőt, látták, hogy mink elhanyagolt valakik vagyunk, szedett-vedett ruhákban, adtak kekszet, cigarettát - ott szoktam rá a cigarettára is. (E. S., Salzwedel, kb. 1945 májusa)

Négerek jöttek - nem ismertem még meg annyira az embert, de utána már kezdtük megszokni, hogy megismerjük arc útján is a feketéket, mert mink csak feketének láttuk. Meleg volt, és az egyik kihúzott egy patyolatfehér zsebkendőt, megtörülte magát. Csodálkoztunk, hogy milyen lesz a zsebkendő, de az csak nedves volt - de még ő is nevetett ezen. Nagyon kedvesek voltak, semmi probléma nem volt. (Sukola Mihály, Augsburg-Lechhausen, kb. 1945 májusa)

Külön fejezetet érdemelnek azok az amerikai katonák, akiknek magyar származásuk volt. Amikor Zsidó Lajos, az egyik első nyugatos adatközlőm elmondta, hogy a fogságba esésekor egy amerikai katona magyarul szólalt hozzá, ezt inkább véletlennek véltem. A több tucat nyugatossal készült interjú után kiderült, hogy ez nem volt egyedüli eset - több mint húsz visszaemlékezőm említett ilyet. Bár a magyarul beszélő szövetségesek előfordultak brit (Miklós Géza) és francia (Nagy Vince) katonák között is, az esetek döntő többségében amerikai katonákról volt szó. Nem csoda, hiszen a nagy tengerentúli kivándorlás kora és a második világháború vége között nem telt el több egypár évtizednél - a kivándorolt családok gyerekei még