Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

Amint megérkeztünk a kényszerlakhelyünkre, behajtott egy öntözőautó-szerű valami, amelyből egy hosszú gumicső lógott ki. Sorban az autóhoz kellett járulnunk szétnyitott zubbonnyal és kigombolt sliccel. Befújtak bennünket fehér porral, amiről később megtudtuk, hogy DDT. Gőzölés helyett így irtották ki a ruházatunkból a nemkívánatos élősködőket. Később, ha valaki jelentette, hogy tetűt talált, újra jöttek, és az egész cirkusz kezdődött elölről. Olyanok voltunk, mint a lisztesmolnár, de leporolni magunkat és megmosdani csak másnap volt szabad. (Kemény József, Heilbronn, 1945 májusa)

Az SS-ek keresésekor fel kellett tenni a kezet, befújtak DDT port, még a sliccbe is, nehogy megtetvesedjünk, és egy pokrócot kaptunk. (Matus Géza, sátortábor Brüsszel mellett, 1946 júniusa előtt)

Ott mindjárt kérdezték, hogy ki akar elsősegélyben részesülni. Volt ott egy Nagy nevű magyar orvos is, aki térden felül le akarta fűrészelni a lábamat, hogy - már bocsánat a kifejezésért - minek szarakodni vele? A német orvos kérdezte, hogy hány éves vagyok? Mondtam, hogy sechtzehn, tizenhatodikban voltam. Mondta, hogy megpróbálja megmenteni a lábamat. Közönséges kocsmai asztalon operált meg, rúdalókötéllel voltam lekötve, a másik lábamon meg a német szanitéc ült, úgy mütöttek. De semmi érzéstelenítő nem volt! A magyar orvos pedig azt mondta, hogy telerondítja a számat, ha ki merem nyitni műtét alatt. Én úgy összeszorítottam a fogamat, hogy amikor vége volt a műtétnek, úgy feszítették szét, merevgörcsöt kaptam. (Vajda István - Felsőszeli, Mutzig, 1945 májusa)

1945. június 24-én beoltottak bennünket: karba himlő, mellbe tífusz ellen. 25- én nem mentem romot takarítani, mert az oltástól megdagadt a mellem, beteget jelentettem. (Levánszky György, München)

Megmozdultak a fogaim és olyan gyöngén véreztek, de nem csak nekem, soknak. Amikor jött a vöröskereszt, fölsorakoztunk - már aki oda tudott jutni -, nos adtak mint a mákszem, olyan apró valamit, aztot kellett bekapni. Aztán el is múlt. [...] Én hála istennek nem kaptam vérhast - az olyan volt, hogy azt se tudta az ember, hogy beteg, egyszer csak egyszerűen elgyengült, és ment a latrinára. És ottan abban igen sokan belepusztultak. (Tóth Mihály, egy nagy francia láger, 1945 áprilisától)

Este legalább hat-hétszer kimentem arra a vécéfélére. Alighogy visszamentem a helyemre, újra kellett, így aztán ott maradtam a vécén. Elaludtam, vagy a gyöngeségben eszméletlen lettem. Akkor először volt az az álmom, hogy menjek oda a kerítéshez - az valami húsz méterre volt, és aki hozzá ment, arra az amerikaiak rálőttek. Gondoltam, odamegyek, aztán agyonlövetem magamat - de ez olyan félálom volt, mikor az ember elkezd fantáziálni. Aztán az a gondolatom jött, hogy most nem, mert sötét van és ha rám lőnek, akkor nem mindjárt találják el a fejemet, vagy a szívemet, inkább várok, míg reggel világos lesz, akkor már jól tudnak célozni. Ha az ember olyan testi meg lelki helyzetben van, ilyen gondolatok jönnek... Reggel, amikor magamhoz jöttem, látom, hogy mellettem ül a vécén egy magyar katona, a másik oldalon meg egy német. A német megrázott, hej, junge, was ist los? Nicht verstehen. Aztán megszólalt a magyar, fiam, mi van veled? Hasmenésem van. Aztán felemeltek és bevittek az egészségügyi sátorba, adtak valamit, azt mind megettem és abban a pillanatban mindjárt jobb lett a gyomrom. (Wiegel- Halász Imre, Rheinberg, 1945 tavasza-nyara)

Wiegel-Halász Imre nem volt az egyetlen eset, aki majdnem a latrinába esett. Minél több ember volt egy helyre zsúfolva, annál nagyobb volt a probléma a testi