Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

36szükségletek elvégzésével. Az improvizált vécék veszélyes helyek voltak, akár nyugatról, akár szovjet táborokról beszélünk. A visszaemlékezések között gyakori az a kép, amikor a legyengült foglyok belezuhannak a latrinákba - némelyiket sikerült megmenteni, mások viszont ott lelték halálukat.

Mentünk be a lágerbe, ügyi volt hátizsák, pokróc, köpeny, minden, mint a katonának. A kapuban ott állt két katona, elvágták a szíjat, lefordult rólunk a kabát, pokróc, minden, így kerültünk a szabad ég alá. Senkinek semmi, még egy pokróca sem volt. Három nap eltelt, még enni se kaptunk. Úgy mondták, hogy huszonegyezren voltunk már akkor a táborban. Borzasztó, ott annyi volt a halott! Beütött a vérhas, meg ilyesmi nyavalya. Latrinák voltak, meg volt ásva egy darabon a föld, egypár forsni deszka keresztül, oda lehetett menni vécére. Olyan gyengék voltunk, hogy az ember megszédült, belebukkant, puff, már többet soha sem jött elő. Egy falubeli gyerek is ott pusztult el, a Vajas Rudi, de az nem a gödörbe pottyant bele, valahogy bedagadt a torka, nos meghalt. Hogy hova temették, azt nem tudjuk. Volt olyan nap, hogy négy nyers krumplit kaptam egy napra, és volt olyan szerencsétlen, aki abból is posvadtat kapott. Az egy borzasztó sors volt, a francia fogság. És azoknak se volt, úgy látszik, mert Franciaország levert állam volt. (Tóth Mihály, egy nagy francia láger, 1945 áprilisától)

Úgy, mint mindenhol másutt, a nyugatosok között is történtek balesetek, amelyek szerencsésebb esetben csupán sérülésekkel jártak, rosszabb esetekben viszont halállal. A háború közvetetten is halálos áldozatokat követelt, néha a fegyverszünet megkötése után is. A visszaemlékezők - és nem csak azok, akik Németországba kerültek - gyakran emlegetik azt, hogy fegyverekkel és munícióval játszadoztak. Egy ezzel kapcsolatos történetre, amit Gányovits Alfonz is említ, Monozlai János is emlékszik:

Egy tank állt a falu végén, egy alma fa alatt. Voltak ott olyan pesti csirkefogók is, már olyan három-négy évvel öregebbek tőlünk, az egyikük ki akart venni a tankból benzint - találtak egy vadonatúj autót, hát csak nem volt benne benzin. A marha német gyerekek a lövedékeit egyiket a másikhoz ütögették és elrobbant. Meghalt három vagy négy német gyerek, ettől a robbanástól. (Monozlai János, Eime, 1945 tavasza-nyara)

A veszélyek máshonnan is leselkedtek:

Elvittek minket Münchenbe, röptérre. Ottan egész más élet volt. A Rozskai alezredes is ott volt velünk, meg magyar katonák is. Csak aztán megritkultunk ott is, mert találtak a reptéren valami italt, metilalkoholt, beszívtak és reggelre húszán elmentek. És azok apák voltak. Münchenben vannak eltemetve. Aztán még nem volt elég, volt ott egy orvosi rendelő a reptéren és találtak zsákban gipszet - azt hitték, hogy az nullás liszt, főztek krumplit, csináltak kását, reggelre megkeménykedett bennük, megint csak elmentek valami tizenegyen. (Ivancsík Ferenc, München, 1945 tavasza)

Orosz katonák is voltak a fogságban Landsbergben, de eléggé fegyelmezetlenek voltak, mert ügyi ők úgymond, szenvedő alanyai voltak a háborúnak. Kiszöktek és vagonokat nyitottak föl, élelmet szerezni, és bizony olyan eset is történt, hogy faszeszt szállító vagont nyitottak meg és beittak. Aztán földobálták őket a pótkocsira, hozták őket gyomormosásra, mert volt ott kórház is, de azok általában meghaltak vagy megvakultak. Olyan húsz-huszonöt személyről tudok, hogy elpusztult ott. (Tóth András)