Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
A nélkülöző visszaemlékezők néha egészen szokatlan étlapról beszéltek. A természet sok alternatív élelemforrást biztosított, például gyomokat, csigákat, ízeltlábúakat, de például gombát is: Elkerültünk Heidkatéba, ki a tengerpartra, ott jó ideig voltunk, nem vigyázott az atyaisten se miránk. Volt ott egy kanális, szereztünk dróthálót és azzal fogtunk halakat. Főztük a halászlét, meg gombát, mert az is volt a tengerparton. Aztán a gyerekek hánytak tőle, mint a kutyák. De nekem nem volt semmi bajom, én csak a levétettem meg. (VörösSándor, 1945júniusától) Volt kiolvasztott vajam két vagy három kis konzervdobozzal, zsír gyanánt használtuk. Fent a domb be volt ültetve krumplival, egy csírja volt nekie. Szégyen ide, szégyen oda, mi fiatalok, elmentünk, szedtünk két zsebbel. Közben az öregek szedtek késsel fiatal friss herét, mint amit a kacsáknak szednek, odaadtuk a krumplit és vajkonzervet. Voltak ott németek is és nem messze a kis pataknál vágtak valami tehenet, vagy birkát, ott úszkált ilyen faggyú, emez-amaz, a kollegával összeszedtük, abból is volt olyan tíz-tizenöt deka. Ezekből lett aztán a herepörkölt, de milyen finom volt az! (Bódi Ferenc, Regenskirchen [?], 1945 májusa) Amikor már jól ment, kaptunk huszonketten egy másfél kilós kemény német kenyeret. Főztünk magunknak madársóskát - olyan apró levele van, mint a lóherének, vízben megfőztük. És hát milyen vízben? Pocsolyában. Én ott ettől vérhast kaptam, és akkor be kellett menni a kórházba. A barátom, Pajor Feri, ő jól beszélt németül, tolmácsolt, ő vitt el engem. (Csermák László, Schleswig-Holstein, 1945 nyara) Jártuk az erdőt, aztán szedtük a madársóskát, meg ilyesmit. Kenyérből csináltunk levest, mert ügyi úgy több volt, ha megfőztük. Vagy csigát szedtünk: volt kekszes dobozunk pléhből, abban főztünk. A sátrunknál nem aludt ki a tűz, míg ott voltunk. Meg ügyi, beszélgettünk, hogy milyen jó kaja volt ez meg az, azzal »laktunk jól«. Fölforraltuk a vizet, beledobáltuk a csigát, kijött a házából, aztán csak a talpát ettük. Vajat is adtak, margarint, azon megpirítottuk, olyan íze volt, mint a disznó fülének. De máma már nem enném meg, biztos. (Vörös Sándor, Schleswig- Holstein, 1945. május-június) Az élelmen kívül persze az ivóvíz kérdése is nagyon fontos volt, főleg a nagy táborokban. Az adatközlőim nem említettek olyan esetet, hogy valaki szomjan halt volna, ahogyan az nemegyszer megtörtént a Szovjetunióba vezető hosszú utakon, de nyugaton is voltak vízzel kapcsolatos problémák. Tárcái Béla szerint a víz hiánya a csillagtáborokban emberhez nem méltó összetűzések forrása volt. A vizet tartálykocsikon szállították a táborokba, ritkán és keveset, aminek következtében dulakodás volt a foglyok között.36 A folyóból felnyomták a vizet a táborba, szabályosan olyan volt, mint a fehér kávé. Kiabálták, hogy nem szabad belőle inni, hogy forraljuk fel. De hát mivel? Néha-néha ittunk belőle egy cseppet, megkóstoltuk és abban is mosakodtunk, más nem volt. Egész idő alatt nem volt semmi más víz. Az volt a szerencsénk, hogy nem voltunk ott hosszú ideig, és nem voltak betegségek. (Batoska József, Ludwigshafen) Dobozzal kapartunk ki egy kútat, olyan négy méte reset, onnan már aztán jött a víz. Falubéliek voltunk négyen haverok, amint már vizet találtunk, egymás kezét fogtuk, úgy leengedtük a dobozt és a legalsó adogatott fel a vízből. Éjjel-nappal azt 36 Tárcái 1992, 27.
