Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

32

Az ivóvíz úgy volt, hogy naponta egyszer hoztak ki az angolok egy ciszternával. Hoztak ennivalót is, voltak ott német szakácsok, naponta volt egyszer meleg kaja. Száraz répa, meg mit tudom én mi, gemüsenek mondták, de hús ohne. Kaptunk személyenként olyan negyven deka kenyeret, volt két deka margarin, egy deka méz, kunsthonig, fél kanál kristálycukor, ott már elég jó kaja volt. 760 [kilojkalóriát olvastak fel, hogy annyi. Aztán már később volt ezer, ezerkétszáz, mert volt ilyen parancs. (Vörös Sándor, Heidkate, 1945 júniusától)

Mindent nyersen kaptunk: káposztát, meg hasonlót, összeálltunk hárman-négyen és főztünk. Én hála istennek úgy voltam nevelve, hogy meg kellett tanulni odahaza főzni, varrni, mosni. És ennek nagyon hasznát vettem. Én voltam a szakács, a barátok a tüzelők, ha már négy embernek a nyersanyagját összetettük, abból már lehetett valamit csinálni. (Strasser Ferenc, Kiel környéke, 1945 tavaszától)

Vonattal mentem haza, negyvenkét kiló voltam, mikor hazajöttem - hát én átlag olyan hetven kiló vagyok. Nem volt mit enni, négy kekszet, egy gramm sajtot, meg egy gramm mézet kaptunk egy napra, hát mi az? (Holbay Hlavicska László, brit hadifogságból hazatérve)

A sok szenvedés ellenére, amin a hadifoglyok átestek, nyugatos visszaemlékezőim körében az életet veszélyeztető éhezések inkább kivételnek számítottak. Ahogyan azt Kosztolányi Gáspár esete is mutatja, a hadifogolytáborokban - még a franciákban is - az idő múltával az étkezés és az életkörülmények kérdése is egyre jobbra fordult. Idővel újabb lehetőségek is adódtak az élelemszerzésre, elsősorban a cserekereskedelemnek köszönhetően, amiről még később szót ejtünk.

Amíg a fogolytáborok lakói az élelmet illetően a legtöbb esetben csak a fogvatartóikra hagyatkozhattak, azoknak, akik szabadabb életet éltek, nagyobb volt a manőverezési lehetőségük. így például azok a leventék, akik egy helyre voltak letelepítve, sokféleképpen juthattak élelemhez - néha szövetséges katonai táborok konyhájára jártak, de az is előfordult, hogy a helyi szervek parancsot kaptak a szövetségesektől, hogy törődjenek a fiatal fiúkkal. Olyan esetek is előfordultak, hogy az élelmet koldulással vagy lopással szerezték be; néha csak azért loptak, mert egyszerűen alkalom volt erre, de a legtöbb esetben az éhség volt a fő mozgatóerő.

Még szerencsére megvoltak a fegyvereink, úgyhogy eljártam vadászni, így tudtunk létezni talán heteken keresztül. Volt egy szakaszvezető az ütegben, nagy rapsic volt, az tudta, hol kell szarvasokat lőni. Mindennap ha lelőnek egy szarvast, kétezer embernek az semmi. Úgyhogy én is mentem, csak nem mertem annyira belemerülni. Őzet lőttem én is, tudja fene hányat, vagy nyulat, varjút - ami röpült vagy futott, arra már lőttünk. Csak arra kellett vigyázni, hogy a német tábori csendőrök el ne kapjanak, mert ha elkapnak, ott helyben agyonlőnek. (Kovács Antal, 1945. április-május) Kaptunk egy nap hét deka kenyeret délre, este megint hét dekát, reggelire meg egy kis perecet, meg egy csepp mézet, egy kis kanál vajat, de hát az nem volt elég nekünk. Krumplit, meg ezt-azt lopkodtunk a földeken, azt főztük, sütöttük, mert másképp éhen haltunk volna. (Varga Gyula, Schleswig-Holstein, 1945 nyara)

A német nép annyira becsületes, tisztességes volt. A majorokból mikor a tejet összeszedték kannába, ott volt az út mentén és a sofőrök elvitték, odatették a pénzt. A jó magyar leventenép a pénzt soha nem bántotta, de a tejet azt mindig itták. Elcsaltak, hogy menjek én is. Persze engem megfogtak és hátba vertek. Akkor megfogadtam, ha én éhen halok, akkor se lopok többet. Azóta hazudni se hazudok, és lopni se lophatok. Ha életembe kerül, akkor se. (Csermák László, Schleswig-Holstein, 1945 nyara)