Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

nyos órakor mindig jelenjek meg, és akkor átdobálta a cipókat, ő éltetett minket. Olyan éhesek voltunk, hogy a herét ettük. Akkor maguknak a franciáknak sem volt mit enni. (Molnár Lajos, Bingen, 1945. április végétől)

Az éhezéssel kapcsolatban a legrosszabb tapasztalata Ivancsľk Ferencnek volt, akit már németországi kivitele kezdetétől üldözött a szerencsétlenség. Már a németországi elhurcolása előtt majdnem kivégezték bujkálás miatt, de a fogsága első heteiben jutott a legrosszabb helyzetbe. Leventetársaival együtt egy amerikai hadifogolytáborba került - ahogy később kiderült, tévedésből -, ahol SS-eket tartottak fogságban:

Emlékszek, hogy ki is volt írva, Westlager. Bevittek oda, atyaisten, hát mi van itt? Pokrócba becsavarva az SS-katonák. Hát még ezek csinálnak majd velünk rendet. Csak egy hónapjára jöttek rá, hogy hol vagyunk: ha nincs a Rozskai alezredes, akkor nem is tudtak volna rólunk, ő kezdett nyomozni és megtalált bennünket. De mi haszna? Addigra naponta tizenöt-húsz gyerek meghalt minden reggel. Ki voltunk éhezve, ezek a városi gyerekek nem bírták, Pestről is voltak ott, meg Miskolcról. A táborban lehettünk olyan négyezren, mink gyerekek meg olyan hétszázan, és olyan négyszázan maradtunk. Hányszor most is, amikor a kertben vagyok, olyan mérges vagyok, hogy itt akárhol női a gyom, ott meg már nem bírt. Kibújt egy csíra, már le volt csipkedve. Egy galántai mérnök volt ott, meg egy diószegi, az valami építőmester volt, azok segítettek gyomot szedni, csipkedni. Mindig azt mondta, egyél, fiam, mert teneked jobban kell, még fiatal vagy. így legeltünk. A gestapók végett csináltak így, nem kaptunk semmi ennivalót. Aztán már később a gyerekeknek adtak egy kevés kenyeret, de a felnőtteknek nem, azok úgy szenvedtek ott... Kint volt a szeme, a pokróc rajta volt, már az nem tudott menni. Volt olyan, hogy nekiment a villanydrótnak, inkább elpusztult. Volt ott barakk is, de takaróféle nem, csak a deszkákon feküdtünk. A fiatalokat csak úgy húzkálták le onnan és vitték ki. Aztán később, mikor onnan elkerültünk Münchenbe, azt mondták, hogy az illetőt becsukták - nagy tévedés volt, hogy rossz számú táborba vitetett bennünket. (Ivancsík Ferenc, 1945 tavasza)

Levánszky György is nehéz helyzetben volt az amerikai fogságban:

Lebombázott pincékből hozták a komiszkenyeret, úgy nyúlt, mint a pókháló, mindenhogyan próbáltuk enni, sehogy se volt jó, de azért ettünk belőle valamenynyit. Aztán végtire kialakult, hogy kaptunk enni, de csak úgy, hogy nehogy elrontsuk a gyomrunkat. Ebéd nem volt divat, nem. (Levánszky György, Bad Aibling, 1945. május-június)

A britek fogságban se volt mindig elégséges az étkezés:

Olyan helyen voltunk, hogy semmit se kaptunk. A németeknek kellett az ételt intézni - hát csak az angoloktól kapták, mert ők adták. Ha amerikai fogságban lettünk volna, sokkal jobb lett volna a koszt, minden, de mi angolokhoz kerültünk, azok kicsit fösvényebbek voltak. Volt, hogy kaptunk konzervokat, azokat el kellett osztani. Volt, mikor egy kenyeret huszonkétfelé kellett elvágni, egy kis szeletke ha jutott. Akik találtak búzát, konzervdobozokból csináltak olyan srótolófélét, és megsrótolták. (Csermák László, Dannau, 1945 májusa)

Egy pléhtányérunk volt, egy kés, egy villa. Egykilós disznóhúskonzervot negyvennyolcán kaptunk, félkilós marhahúskonzervot huszonnégyen. Naponta. És akkor kaptunk egy kis vajat a kanál hegyire, annyi marmaládét hozzája, nyolcvandekás kenyér volt négyünknek egy napra. De aztán én a konyhára jutottam. (Matus Géza, Belgium, 1945 márciusa után)