Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

318 tem a fűrészeket és a többiek meg fűrészelték a fát. A favágásnál tizenegyen voltunk, de volt ott egy másik csoport is, ők tízen voltak és közöttük is voltak mácsédiak, akik kertészkedtek. Duplán kaptunk enni, mert dolgoztunk. Oda hozták a fát és fűrészeltük darabokra, aztán össze is kellett vágni tűzifának.

Akkor ott már voltak ezek a nagy mennydörgős autók: ott láttunk először kamionokat. Megérkezett a hatalmas autó, hozta a fát. A kettő őr, aki vigyázott ránk, már mentek haza, de ott lakott a kerítés mellett egy ember, beszóltak neki, odahívták, és az vigyázott ránk. Raktuk le a fát, és ő meg nagyon szeretett beszélni, magyarázott, hogy értsük meg. Szegény ember volt, és az egyik haver azt mondta, hogy hajigáljunk át neki fát a kerítésen - aztán valami nyolc spalkót átdobtunk. Az öregnek két gyereke volt, és felesége, ők nagyon ügyesen elrakták a fát, egy-kettő elpakolták. Aztán leraktuk a fát és nevetgéltünk. El voltunk fáradva, egyszer csak megérkezett a másik autó, az meg krumplit hozott. És akkor is azt mondta a gyerek, ha már adtunk fát, akkor adjunk hozzá krumplit is. Megfogtunk egy kosárral, és supp, átdobtuk. Azt is egy-kettő felkapkodták a gyerekek!

Amikor még ott voltak a lotaringiaiak is, a reggelit is, meg ebédet is ki kellett vinnünk nagy konténerekben a terepre, ott kaptunk enni. A lágernak az egyik felében férfiak voltak, a másik felében meg csak nők. El volt kerítve a láger, még most is megvan az a papír, amit meg kellett mutatni, csak úgy engedtek át. Volt ott egy kislányka is, őt kiengedték az udvarra, hogy sétáljon. Amikor szegénykém meglátta, hogy milyen nehezen megyek a konténerrel, megfogta a kezemet és segített, hogy a nagy ételhordó nehogy leérjen a földre, mert nehéz volt. Később, mikor a reggelit vittük, mindig kerestem valamit, amit odaadhattam a lánykának. Ha volt egy darab kenyér, amit tudtam, hogy más senki nem eszik meg, akkor azt vittem. Ha volt sárgarépa, akkor azt tettem el neki, szívesen elfogadta. Mindig odajött, az ebédnél biztos ott volt.

Aztán a lotaringiaiakat elvitték haza, nem maradt ott egy se, ez már olyan két hónappal az érkezésünk után volt. Annyiból jó volt, hogy elvitték őket, mert így mi kerültünk a helyükbe. Amikor vitték el őket, vittünk ki nekik élelmet a vagonba. Akkorra már ismertük egymást, még el is búcsúzkodtunk egymástól. Aztán elindult a szerelvény, és visszahoztak minket a táborba.

Ott Toulonban semmi baj nem volt, ott már francia őrök voltak, elhívtak bennünket, hogy menjünk futballozni velük, és akadtak is rá gyerekek, akik jelentkeztek. Volt ott egy vízkeleti gyerek, nagymácsédi is, összeszedődtek és úgy elporolták a franciákat! Nem tudtak játszani ezek a franciák: nagyokat csapkodtak a kezeikkel, amikor gólt adtak a mieink.

Két őr volt velünk, akik ránk vigyáztak. Egyik volt a monsieur „Böszó”, a másik meg volt a monsieur „Dözé”. A Dözé valamiért nagyon megkedvelt engem. Egyszer rám szólt, és mondogatta, hogy „kerb, kerb”. De én nem tudtam, nem értettem, hogy mit jelent az a szó. Aztán egy alkalommal hozott egy fényképet és azon egy vesszőkosár volt: abból értettem meg, hogy mit szeretne. Mondtam neki, hogy megcsinálom. Kivitt, hogy szedhessek vesszőt, de csak a fűzfákról szedtem, és az nem volt olyan megfelelő, mert törik, nem hajlik meg úgy, mint amiből otthon csináltuk. De azért valahogyan csak összetákoltam a kosarat. Többször megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Mondtam neki, hogy húsz. Azt mondta nekem, hogy náluk a húszesztendős ember még gyerek, és még iskolába jár. Megdicsért, hogy mi meg milyen jól tudunk dolgozni.

Egyszer kérdezte, hogy nálunk hogyan néz ki a falu. Amikor mentünk a hegyekbe fáért, akkor több falun is keresztülmentünk. Náluk a ház az úttól messzebbre,