Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

bent volt felépítve. A szerszámok, az eke, meg a többi dolog a ház előtt volt lerakva. Megkért, hogy rajzoljam le, hogy minálunk hogy néznek ki a házak és az udvar, hogy élünk. Lerajzoltam a házat, a kaput, húztam egy csíkot, mellé rajzoltam még egy házat, megint egy kaput és aztán megint húztam egy csíkot, mutattam, hogy nálunk ez ilyen sorban van. Tetszett neki, és mondta, hogy nálunk milyen szép lehet a falu.

Rendes tábor volt, épületben laktunk, és ott voltak a tisztek is. Azon a szobán, ahol voltunk, ott volt a fürdő. Volt ott még nyolc helyiség, hármas ágyakkal, mi úgy a közepe táján voltunk. Voltak napok, amikor kiengedtek bennünket az udvarra, az egyik épület az egyik feléről, a másik épület meg a másik feléről. Németek is voltak ott, meg mi, magyarok is. Voltak még ott velünk katonatisztek is, lehet, hogy nem voltak olyan nagy rangúak, de okosak lehettek, mert mindig a hangyabolyt nézték, hogy hogyan dolgoznak a hangyák.

Toulonban csak egyszer voltam, egy szeli gyerekkel, Füzék Kálmán volt a neve. Odajött egy idős bácsi autóval és kért két munkást. Mi éppen ott voltunk, elkaptak bennünket, hogy menjünk dolgozni. Elvitt, volt neki egy kertje, ő aztán valahova elment, de a felesége otthon volt és figyelt bennünket. Lassan dolgoztunk, összeszedtük a piszkot, elvittük egy helyre, mindent rendbe hoztunk. Mikor a férfi visszajött, a felesége mondta neki, hogy „beaucoup travaill”, hogy sokat dolgoztunk. Azért ami fontos volt, azt megtanultuk franciául: mi a víz, mi a kenyér, meg mi a lapát, munka, ezeket, hogy valamit értsünk. Aztán mikor vitt bennünket vissza az a férfi, adott egy csomag cigarettát nekem is, meg a Kálmánnak is.

Amikor húszévesek voltunk, megkaptuk a cigarettát, de én nem cigarettáztam soha. Szereztünk valahonnan kártyákat, és cigarettáért huszonegyeztünk. Én voltam a bankos, jó nagy rakás cigaretta volt nálam: ha jött volna két disznó, kivehettem volna az egész rakást. Valaki feljelentett minket, hogy kártyázunk, és azt nem volt szabad, mert azt hazárdjáték volt. De mi annyira el voltunk zárva, hogy három helyen is ki kellett nyitnia az őrnek az ajtót. A többiek elugortak onnan, én meg maradtam a halom cigarettával az asztalnál - az akkor többet ért, mint a pénz. Odajött az őr, és kérdezte, hogyan hívnak. Mondtam neki, hogy Ludvig Zsidó. Nem tudta felírni, és azt mondta, hogy írjam fel neki. Aztán a többiek azzal ijesztgettek: „Lajos, Lajos, be fognak csukni!” Hát, gondoltam magamban, hátha mégsem. Csak megijesztettek bennünket.

Elmúlt egy nap, semmi. Elmúlt a másik nap, semmi. Elmúlt a harmadik nap, megint semmi. Negyedik nap estére, mikor már bementünk munkából, akkor jött az őr és felolvasta: „Ludvig Zsidó, quatre jours fermé”, hogy négy napot be leszek csukva. Mindjárt el is vitt, úgyhogy már éjjel be voltam csukva egy kicsi szobába. Volt ott egy ágy és még egy akkora hely, mint az ágy. A talajon forsnyik voltak, alatta meg olyan hely, ahol víz is mehetett. Amikor a forsnyikon járkáltam, a katona hallotta, hogy bolgok. És megmondták, hogy úgy kell aludnom, hogy a kezeimet lássa, legyenek a pokrócon. Ha elaludtam és elfordultam, vagy valami, bejött és már ütötte is a kezemet. Volt ott egy szellőzőnyílás, más nem; csak azt hallottam, hogy a városban a toronyóra üt, de nem tudtam, hogy éjfélt ütött-e, vagy nappal van. De aztán nem voltam ott négy nap, mert a Dözé eljött értem.

Még karácsonykor is fogságban voltunk. Voltak velünk diószegiek, hoztak imakönyvet, és karácsony éjszakáján elkezdték dalolni a Csendes éjt. A németek meg nagyon örültek neki, hogy énekelni kezdtünk, és elkezdtek ők is, németül. Kérték, hogy daloljunk még, hisz a karácsonyi énekeknek mindenhol hasonló a dallama.

319