Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
abban a városban, csak egy másik részén, körülbelül három kilométerre. Ott voltunk talán három-négy hétig, nem is tudom pontosan. Ott már kaptunk rendesen ennivalót, és ki is mehettünk a városba. Egy angol katonatiszt volt ott a főnök, magyar ápolónője volt, de ő beszélt angolul is. Az a nővérke nekünk sokat segített, élelemmel. Bement és mondta, hogy sokat adjanak nekünk. Összebarátkoztunk vele. Egyszer kimentünk a városba egy nagyfödémesivel, Horváth Lajossal, jóban voltunk. Egészen a városnak a nyugati részére mentünk ki. Ott meg sok gyümölcs volt, szilvafa és sok más fa is. Le volt hullva a földre a szilva, mi meg felszedtük. Amikor jöttünk vissza, egy amerikai katona belefújt a sípba. Tekintgettünk, aztán megint belefújt, és már láttuk, hogy jön felénk és kérdi, hogy mit viszünk. Mutattuk, hogy szilvát. Leszidott bennünket, hogy hogyan merjük felszedni valakinek a szilváját a földről! Vissza kellett vinni, és ő adott pénzt, hogy menjünk a piacra és vegyünk magunknak! Aztán egy másik napon, akkor is a Lajossal voltam, kisétáltunk a városba. Egy helyen táncmulatság volt, sokan táncoltak, és mi ott megálltunk, de aztán gondoltunk egyet és inkább továbbmentünk. Ahogyan mentünk tovább a járdán, látjuk, hogy az egyik épületből jön ki egy fiatal pár, de én úgy néztem, hogy már férj és feleség lehetnek. Leállítottak bennünket és mondták, hogy menjünk be. Adtak ennivalót, amit el is fogadtunk. Sokat beszéltek, mutogattunk, kérdezték, hogy mik vagyunk. Akkor én mondtam németül, hogy Ungarn. Nem tudom, megértette-e. Aztán kérdezte, hogy milyen hitben élünk. Először nem értettük mega kérdést, de aztán megkeresztelkedett és rájöttem. Mondtam, hogy „katolisz”. Azt már megértette és kérdezte, hogy nincs-e képem. Mikor mentünk el, az anyám adott egy imakönyvet és szentképeket. Kivettem egyet, ő meg adott helyette egy másikat. Azt a szentképet haza is hoztam és odaadtam az anyámnak. Augusztusban, majdnem a hónap végén vittek Marseille-ba, oda is autóval mentünk. Nem is tudom, mi volt az, talán egy kocsma, de volt egy nagy udvara és abban egy nagy pajtaféle, amibe berakták a nyári asztalokat, székeket - mi ott aludtunk. De ott se voltunk sokáig, talán csak valamivel több mint egy hétig. Marseille-ban volt egy érdekes esetünk, amikor elromlott a szemétszedő autó. Hoztak oda traktort, és ketten közel voltunk az ajtóhoz; már nem is tudom, honnan volt a másik fiú, de ismertük egymást. Elkaptak bennünket és mondák: „travaill!", dolgozni. A traktorista megmutatta, hogy mit kell csinálni. Nekünk kettőnknek kellett felöntögetni az utánfutóra a szemetet, a harmadik meg húzta szét, hogy ne egy rakáson legyen. De mindig futottunk előre a kukához, hogy nem találunk-e véletlenül valami ennivalót. Egy helyen egy avas szalonnát találtunk. De már olyan öreg, sárga volt, mintha sárgára lett volna festve. Gyorsan szétosztottuk háromfelé, megettük, mint az éhes kutyák. Kint állt az asszonyka az utcaajtóban, és mikor ezt meglátta, sírva ment be szegény. Toulon Marseille-ből aztán Toulonba vittek bennünket, ahol tizenegy hónapig voltunk. Rajtunk kívül voltak ott lotaringiai németek is, mert ők is úgy vannak, mint a magyarok itt Szlovákiában, hogy egyszer a németekhez, aztán meg franciákhoz tartoznak. Akkor megint újból a franciákhoz kerültek, és elhozták őket Toulonba. Segítettük őket, fát fűrészeltek. Például odajött hozzám egy alacsony lotaringiai és azt mondta, hogy megmutatja nekem, hogyan kell a fűrészt megélesíteni. Aztán én élesítet-317