Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

316 megálltunk, mert német SS-tisztek voltak ott fogságban bezárva. Párizsnak a nyugati részén voltunk, a Szajna mellett, az egyik étkezdében rendeltek nekünk meleg ételt. A katonák vittek oda, és azalatt megtankolták az autókat. Úgy estére értünk abba a városba. Ott voltak görögök, törökök, de nagyon sokan, azt hiszem, munkások lehettek. Ott már előre bejelentették, hogy jövünk, az egyik török főzte nekünk egy nagy katlanban az ételt. Alig vártuk, hogy készen legyen.

Egyszer csak odajöttek az autók, a katonák felrúgták a katlant és összeszedtek minket. Mindjárt felparancsoltak az autóra: meg nem vertek, de taszigáltak bennünket. Nem értettük, hogy mi történik. A törökök is csak néztek, hogy mi van. Elvittek bennünket nagyjából harmincöt vagy negyven kilométerre, a városnak a nevét nem tudom, és ott betettek bennünket egy pincébe, amiben káposztalevél volt, tocsogott minden. Ott voltunk egész éjjel, másnap egész nap, megint éjjel és aztán megint egy nap. Csak aztán jöttek értünk, kinyitották az ajtót és ötösével vitték ki az embereket. Elment az öt, nem jött vissza egy se. Aztán megint elment öt, megint nem jöttek vissza. De azt nem tudtuk, hova vitték őket vagy mi történt velük.

Sokan voltunk oda bezárva, hogy pontosan mennyien, azt nem tudnám megmondani. Két autóval vittek bennünket, voltunk ott mácsédiak, vízkeletiek, szendék, meg diószegiek is. Mondtam az egyik vízkeleti gyereknek: „Ide figyelj, én megyek, én nem várom meg az utolját, hát azt fogom nézni, hogy agyonlőtték őket? Hát lőjenek akkor hamarább agyon engem!” És úgy is volt, legközelebb mentem én is. Szereztem magamnak három amerikai katonai inget, felvettem magamra, és arra még rá a hosszú német hálóinget. Egy francia katona, talán meglátta az inget, és kivett a sorból, szinte kimarkolt. Szaggatta le a ruhát rólam, de olyan hevesen, erőszakosan, hogy majdnem megfojtott közben. Amikor már lerángatta rólam az ingeket, a hálóinget a fejemhez vágta. De mennem kellett tovább. Kaptam kabátot, fogtam és futottam a többi után. Akkorra értem oda ahhoz az ajtóhoz, amikor az utolsó ment be. Én is bementem, ott öltözködtem fel, amennyire tudtam. A házban bent volt két francia tiszt meg három nő, és megint le kellett vetkőzni. Keresték a hónunk alatt, meg a lábunk között az SS-pecsétet, de nem találtak senkinek. Aztán már rájöttek, hogy itt valami huncutság történhetett, mert nem találtak semmit. Kérdezték, hogy milyen munkát végeztünk, mindenki mutogatta a kapát, kaszát: jót nevettek rajta, mert őnáluk sok volt az iskolázott, irodákban dolgozó.

Azért jutottunk oda, mert elárult minket egy kassai, meg egy magyarbéli. Két idősebb férfi volt, 1935-ben kimentek Németországba, katonának jelentkeztek, de SS-ek voltak. Mikor vége volt a háborúnak, összehaverkodtak, és szivarral kiégették az SS-pecsétet, ami a hónuk alatt volt. Aztán jelentkeztek és odajöttek mihozzánk Cherbourgba, a közös lágerba. Elmondták nekünk, hogy ők hol, merre, mit csináltak. Attól féltek, hogy mi el fogjuk őket árulni, hogy ők SS-ek voltak.

Ott, abban a városban, ahol lezártak a pincébe, már várt bennünket egy cseh tiszt, aki állítólag meg fog váltani, vagy mi, ez volt az ő parancsa, amit teljesítenie kellett. Egyszerre hármunkat engedtek be, mondtuk neki, hogy Csehszlovákiához tartoztunk, csak nem tudunk se szlovákul, se csehül. A tiszt akkor azt mondta, hogy nem vihet haza, hogyha nem tudunk szlovákul. És el is ment - azokkal, akik elárultak minket, mert perfekt beszéltek szlovákul is, németül is! Na aztán a kivizsgálás után adtak nekünk egy nagyjából nyolcvandekás koszorúkenyeret, nagyon finom volt, perceken belül nem volt belőle, olyan éhesek voltunk, mint a kutyák.

Aztán visszavittek bennünket oda, ahonnét elindultunk, de közben már nem volt ott senki, csak a törökök meg a görögök. Elvittek minket egy kastélyba, az is ott volt