Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
ve. Jöttünk vissza, voltunk valami négyen-öten, és egy katona, aki jött velünk. Akkor egyszer csak el kezdett kurjogatni valahonnét egy német: „Junge, Junge, Junge!” Hallottam a hangot, de nem tudtam, hogy honnét kiabál. Forgolódtam, ő látta, hogy tekintgetek, nézegetek, de ők benne voltak a sleppben, egy olyan hajóban, amivel az árut hordják, mondjuk gabonát, teherszállító hajó húzott ilyenből tízet, tizenötöt, vagy még húszat is. Két-három méterre egymástól voltak összekötve, ezzel védték, hisz ahogyan a tenger hullámzott, a sleppek úgy ugráltak fel-le, azért kellett nekik nagyobb helyet csinálni. Egyszer csak kiszúrta a fejét a sleppből ez a német, én meg odamentem. Kérdeztem tőle, hogy mit szeretne, akkor már jól beszéltem németül. Azt mondta, hogy Angliából jönnek, mert azt mondták az angolok, hogy ők nem öreg emberekkel akarják rendbe hozatni azt, amit a németek szétbombáztak, hanem fiatalokkal. Hogy vannak ott olyan épületek, amik félig-meddig le voltak bombázva és azokat kell teljesen ledöntögetni. És hogy szerinte minket is fognak hívni munkára, és ha lehet, jelentkezzünk: adnak ruhát, enni, és fizetnek is - nem sokat, de fizetnek. Ennek annyira örültem, el akartam menni. Nagyjából a harmadik, negyedik napon ki is jelentették, hogy lehet menni Angliába, munkára. Egy magas szőke amerikai katona intézte az egészet. Mikor már rám került a sor, beszélt valamit, én meg magyarul vissza, hogy nem értem. Visszakérdezett magyarul: „Magyar vagy?” „Magyar.” Fenébe, hát mennyi a magyar abban az Amerikában? Mondtam neki, hogy szeretnék elmenni Angliába. Visszakérdett: „Hova valósi vagy?” Mondtam, hogy „Pozsony környéki." „Akkor nem mész sehova, Csehszlovákia sok pénzzel tartozik az angoloknak. Menj haza, dolgozz és fizessétek meg!” Szomorú voltam, nagyon szerettem volna elmenni! Fiatalok voltunk, nem elmaskaráztunk volna ott? Egy alkalommal valaki valahonnan szerzett kártyákat, letettük a pokrócot és kártyáztunk. Volt ott velünk egy magyarországi ember és az nagyon barátkozott velünk, megbízott bennünk, beszélgettünk, szórakoztunk, amennyire lehetett, sokszor odajött közénk. Kártyáztunk, és ő lerajzolt bennünket, de olyan jól, hogy fel lehetett ismerni minket a képekről. Emlékszem, ott nagyon későn nyugodott le a nap, és reggel nyolc órakor meg olyan sötét volt, mint nálunk négy órakor. Mindig megvártuk a naplementét. És a tenger nagyon hullámzott, akár tíz méter magas hullámok is voltak, nem fürödtünk benne. Olyan hullámok jöttek, hogy azt a falat, amit a németek csináltak betonból, átugorták. Egyszer mentünk templomba - ponyvából volt fölállítva -, és útközben találkoztunk egy emberrel, aki ránk köszönt: „Szervusztok, magyarok, hova valósiak vagytok?” Válaszoltunk, hogy Pozsony környékiek. Akkor ő azt mondta: „Gyerekek, oda ne jelentkezzetek, mert haza nem visznek benneteket! A magyarokat el fogják hordani onnét.” Nem akartuk elhinni, az nem lehet igaz, olyan sok magyart nem lehet elvinni. Aztán akik jelentkeztek anyaországinak, azok mentek Magyarországra és aztán Magyarországról, ha tudtak, átjöttek Szlovákiába. De nekünk akkor már úgyis mindegy volt, mert még az elején hazajelentkeztünk. Ha anyaországinak jelentkezek, vittek volna Magyarországra. Cherbourgban egy hónapig voltunk - június 27-én indultunk el és július végén jöttünk el. A lágert az amerikaiaknak fel kellett számolniuk, el kellett engedniük az embereket, és minket elvittek onnan egy kisebb városba.37 Útközben Párizsban is 315 37 Valószínű Chermizi-Ailles városkáról lehet szó, 40 km északnyugatra Reimstől
