Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

314 tés és egyszer csak valaki kiabált. A Mikóczi Feri volt az, megismert engem, és kérdezte ő is, hogy hova megyünk. Mondtam, hogy azt mondták, megyünk „papa mama". Valahogy átbújt a kerítésen, csinált magának lyukat vagy mit, mikor odaértünk a kapuhoz és megszámoltak bennünket, már ott volt mellettem. Szidtam is őt: „Hisz agyon is lőhettek volna!” A szerelvény már össze volt állítva, betereltek minket, nem durváskodtak. Nyitva hagyták az ajtót is, de egy katona vigyázott ránk.

Irány Franciaország

De nem csak a magyarokat vitték, hanem a németeket is. És ez volt a baj. Az ajtó a vagonokon nem volt becsukva, a németek bekötöttek egy embert, mintha sebesült lett volna, és az kiült az ajtóhoz. És akik hoztak ennivalót, persze hogy odamentek, ahol a sebesültek voltak! Összeszedték, és nekünk, magyaroknak már nem maradt, nem adtak belőle. Aztán az egyikünk megmondta nekik németül, hogy akkor miközülünk is ott fog ülni valaki. Majdnem összeverekedtünk, nem akarták engedni. Sok buta ember volt a németek között, de aztán az egyik - ő rangos ember lehetett - azt mondta, hogy a magyarok közül is üljön ott egy. Aztán úgy is volt, és ha kapott valamit, akkor már adta be és osztottuk szét.

A Rajnán a vasúti híd cölöpökből volt, átvittek bennünket Franciaországba. De olyan lassan ment a vonat, mint a hernyó. Reggel lehetett, öt-hat óra, de náluk még akkor sötét volt. Megláttak bennünket - akkor még német ruhában voltunk -, és elkezdték mutogatni, hogy felakasztani bennünket. Az egyik diószegi elég hisztis volt, elkezdett bőgni, kiabálni. Megpróbáltuk nyugtatni: „Ide figyelj, ezen nem kell betojnod, mert ha valaminek meg kell történni, az meg fog történni!” Aztán végül Cherbourgba érkeztünk.

Németországból június 27-én indultunk, július 2-án értünk oda. Cherbourgban magyarok voltak, gyalog bementünk a lágerba a vasútról, és megkérdezték, hogy hova valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy Pozsony környékiek, és akkor már tudták, hogy Szlovákiából vagyunk, azért tettek bennünket a közös lágerba: ott voltak oroszok, románok, ukránok, meg mindenféle ember. Volt egy magyar kerítés, és volt ott egy néger amerikai katona. Az minden reggel lóháton odajött és a magyar himnuszt lejátszotta lemezen. Estére megint odajött, hat óra tájban és akkor megint lejátszotta. Addig ott ült és tisztelgett.

Nagy tábor volt ott, de nem akkora, mint Bad Kreuznach. Ponyva alatt aludtunk, összeszedtünk papírdobozokat, és azokon feküdtünk. Ott már ki volt írva, mikor milyen ételt kapunk; sokat nem adtak, de mégis, főtt étel volt. Ott a lágerek a tengerparton voltak, a partnál voltak a kerítések, és a szélső részben magyarok voltak. A kirakodó mellé építettek egy betonfalat. Ezért csak bizonyos helyen tudtak bejönni a kirakodóba a hajók. Ami ment Amerikába, az egyenesen ment, és ami Spanyolország felé, az meg lefelé. Anglia csak kilencven kilométerre volt, annyi volt ott a tengernek a szélessége. A hajók is nagyok voltak, irtózatos nagyok. Ott voltunk, ahonnan a németek lőtték Angliát. Volt még a tenger mellett egy magasabb part, oda be volt téve egy ágyú, ami vasútvonalon ment. Az is óriási nagy volt. Nagyon hosszú csöve volt, és ahogyan mondták, nem tudott sokat kilőni egyszerre, csak hármat vagy esetleg négyet, és aztán ment vissza, egy motor hajtotta. Ezzel az ágyúval átlőttek egészen az angol partokig.

Aztán egyszer kivittek minket a kirakodóba, hogy segítsünk valamit. Odamentünk, de mondták, hogy már nem kellünk, mert már minden el van rendez-