Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
volt áprilisnak a második felében - minket, leventéket különvettek, úgy kellett feküdni egymás mellett, két vagy három sorban, a földön. Voltunk valami negyvenen-ötvenen is. Ha esett az eső, a sárban feküdtünk. De nekem ekkor is szerencsém volt. Még a fogság előtt kaptam egy német kabátot, amit vittem magammal. Nagy, bokáig érő kabát volt, amiben a németek őrséget álltak, nagy gallér volt rajta és össze lehetett hajtani, úgyhogy csak a feje teteje látszott az embernek - de azért ki lehetett látni. Vízálló volt, ha a zsebe telecsurgott vízzel, nem ment át az anyagon a víz. Sokan kérték tőlem. Amikor mentünk aludni, mindig volt egy, aki betakarta a többit, a végén aztán saját magát is betakarta, így melegítettük egymást, hiszen április volt. Az autók futkostak azon a betonúton, hozták az élelmet; ott már kaptunk meleg ételt. Voltak, akik tudtak főzni, és a ponyva alatt csináltak egy helyiséget. Odaadták az ennivalót, nem volt túl sok, de meleg volt. Volt, mikor hús volt, vagy sajt, az volt legtöbb, és kenyérdarabok. Akkoriban a katonáknak már voltak breakfast-csomagjaik. Ebben volt cigaretta, öt darab gyufa, száraz sült kenyér, és még más ennivaló is, volt, aki csereberével olyanhoz is hozzájutott. Víz is volt, mosakodni is tudtunk - jöttek ciszternás autók és abból nyomatták a vizet. Betegségekre ott nem emlékszem, mi nem betegedtünk meg - de hogy a láger más részén mi volt, azt nem tudom. Picék Pista betegedett le, de az nem Bad Kreuznachban volt, hanem amikor mentünk oda. Valahogyan egy helyen megálltunk, kaptunk valami ennivalót, és ő ott megbetegedett, és úgy nem lehetett őtet a lágerbe vinni. Egy mácsédi srác szólt nekem, hogy odaadhatnám neki a pokrócomat. Betakartuk vele, és úgy vitték el, mert annyira beteg volt, hogy be kellett tenni az autóba. Nem is tudom, mi volt a baja, meg se kérdeztem tőle, amikor hazajöttünk. Szerencsénk volt, hogy voltak magyarok az amerikai katonák között, és a kezdetnél egy napra adtak egy csokoládét. Sorokban álltunk, és a sorok kötéllel el voltak kerítve egymástól. Ha valaki kapott csokoládét, az őrök kergettek be egy másik kerítésbe. Ott sétáltunk, de alig fértünk el, és néha bejött egy katona és kutyakocarral elkezdte a bokáinkat verni, egyszer csak már egy rakásban voltunk! Egyik napon egy magyar szólt hozzánk: „Szervusztok, magyarok!” Tejó isten, hát hol tanult meg ez is ilyen szépen magyarul beszélni? Aztán elmondta, hogy ha hallanánk a négereket, milyen szépen beszélnek magyarul, akkor mit mondanánk? De sokáig nem lehetett vele beszélgetni, már menni kellett. Aztán akkor is tele lett az elkerített részünk, bejött ez a magyar és figyelmeztetett: „Ide figyeljetek, gyerekek, én nem akarlak titeket bántani, de húzódjatok össze, hogy a többi is beférjen!” Aztán elment onnan, és jött egy másik, és megint verte a bokáinkat a kutyakocarral, hogy legyünk egy rakáson. Aztán május 13-án jelezték hangszórón, hogy vége a háborúnak. A németek dobálták fel a sapkájukat! De az amerikai katonáknak még nem volt vége, azoknak kellett vigyázni a népekre. Nagyjából április végén kerültünk Bad Kreuznachba és június 27-ig ott voltunk. Ezt biztosan tudom, mert akkor vittek ki bennünket éjfélkor; odajöttek az amerikai katonák és mondták, hogy pakoljunk össze, mert megyünk el. Hát persze hogy kíváncsiak voltunk, hova, merre fogunk menni. Aztán az egyik katona - lehet, hogy az is tudott magyarul - azt mondta, hogy megyünk a „papa, mama". A lágernak a kijárati kapujánál barakkok voltak, ott magyarországi német nők voltak, rendesen beszéltek magyarul. Elmentek Németországba dolgozni, őket is úgy besorozták. Hallották, hogy magyarul beszélünk, és elkezdték kiabálni, hogy hova megyünk? Mondtuk, hogy azt mondták: haza. Kiabálták, hogy írjuk meg helyettük ide meg oda, hogy élnek. De hát nekünk se papírunk, se ceruzánk nem volt, és annyi nevet, címet nem tudtunk fejben tartani. A kapunál volt egy kerí-313
