Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
310 Vagy egy alkalommal egy ebédnél, szemközt volt egy német tiszt. Nem tudtam, hogy milyen rangja van. Megettük az ennivalót, és mivel ráértünk, csak ültünk. A tiszt kérdezte, hogy nincs-e cigarettám? Mondtam neki, hogy „ich rauche nicht”, én nem cigarettázok. Kotorta a zsebét, én meg felálltam, mert nekem is már volt cédula a dohányra és mutattam neki, hogy mindjárt hozom. Leállított, hogy ad pénzt. Mondtam, hogy van pénzem. Elmentem, kivettem az összes cigarettát és hoztam. Még a pénzt is, amit visszaadtak, azt is. Úgy örült a cigarettának, hogy majdnem kiugrott a ruhájából. Aztán Jénából elvittek minket Leipzigbe, már akkor egész jó idők voltak. Ott voltunk három vagy négy napot. Az állomás nagyon szét volt bombázva, ott kellett volna megint dolgoznunk, eltakarítani az utakat. Reggel megreggeliztünk és felsorakoztunk, hogy megyünk. Mire elindultunk volna, jött a riadó. Ha messze voltak a gépek, akkor csak jajgatott a sziréna, de amikor már közel, akkor már gyorsan viszsza kellett menni és elbújni a pincébe. Onnét aztán elvittek bennünket Leipzignek a másik felére, ott aludtunk. Egy fényszórós barakk volt, deszkaépület, mert ahogyan jöttek a repülők, kapták a jelentést, hogy hol vannak, és akkor fényszórózták a gépeket, mert az megzavarta őket. Leipzigben semmit sem tudtunk csinálni, mert mindennap bombáztak, így aztán elvittek minket Kasselba. Az is egy nagyon szétbombázott város volt, ott nem volt egy ép ház sem. Amikor odaértünk, már voltak ott orosz foglyok, azok dolgoztak. Ezért onnan elmentünk, Kasselban nem voltunk egy órát se, le se szálltunk az autóról. Elvittek Passauba, de ott is csak négy vagy öt nap voltunk. Passau mellett volt egy összekötő út, azt kellett letakarítani. Egyik este odajött egy német katona és azt mondta, hogy holnap reggel legyünk készen, mert megyünk Grimmába. Másnap reggel el is indultunk. Élelmünk csak annyi volt, amennyit a falusi asszonyok adtak. Mentünk és elértünk Colditzba. Ott azt mondták, hogy az amerikaiak már egyszer voltak a városban. Estére érkeztünk meg, és ez a német katona, aki vezetett minket - már ő is éhes lehetett -, valahova elment. Forgolódtunk, hogy hol fogunk aludni vagy mit fogunk csinálni? Aztán bementünk egy olyan szorosba és ott voltunk. Este eléggé hideg volt, mi persze beszélgettünk, nevetgéltünk, mert nem tudtunk aludni. Volt ott egy szálloda, és úgy éjfélkor, fél egykor odajött egy magyar ember, és azt mondta, hogy „Gyertek gyerekek, leviszlek benneteket a szállodának a pincéjébe, és ott jó helyen lesztek, nem fogtok fázni!" Úgy is történt. Reggel már keresett bennünket a német, és valaki megmondta neki, hogy hol vagyunk. Bevittek bennünket egy épületbe - talán iskola lehetett, három- vagy négyemeletes volt, kaptunk enni „Wehrmacht zupát”, olyan kékszínű levest. Egyszer csak jött kettő vagy három repülőgép és elkezdtek lőni. Hű te jó isten! Csak úgy feküdtünk le az ablak alá, mert azon néztünk, és meglátott bennünket a pilóta. Mikor elmentek, azt mondta a német, hogy menjünk felsorakozni és megyünk tovább. Felsorakoztunk, odajöttek asszonyok, adtak ennivalót: kenyeret, vagy ki mit tudott. Nem adtak sokat, mindenki egy vagy két karéj kenyeret kapott. Elindultunk, és egy hegylánc alatt mentünk, bent az erdőben. Odaértünk egy helyre, ahol már voltak német katonák, ott volt már a front. Elkezdtek kiabálni, mert azt hitték, hogy kapnak erősítést. A vezetőnk elmondta nekik, hogy kik és honnét vagyunk. Erre elkezdtek köpözni. Aztán elhagytuk őket és a vezetőnk tolmácsot kért. Volt köztünk egy diószegi gyerek, nagyon jól beszélt németül. Azt mondta neki a német, hogy ettől a perctől mindenki magáért felel. így aztán szétszéledtünk.
